Az ábrázolt titkos üzelmekhez és konfliktusokhoz minden alap megvan: Harpagon (Pálffy Tibor) gazdag özvegyekhez adná gyermekeit lehetőleg minél kevesebb anyagi ráfordítással, ő pedig egy nála jóval fiatalabb, szegényebb, ám roppant vonzó lányt venne el feleségül, Mariannát (Benedek Ágnes). A probléma az, hogy fia, Cléante (Derzsi Dezső) ugyanúgy Mariannába szerelmes, ám pénzre lenne szüksége kiszemeltje meghódításához, amit csak apjától remélhet. Mindeközben Harpagon bizalmasa és talpnyalója, Valér (Mátray László) valójában egy bujdosó nemes, aki pedig Harpagon lányát, Éliset (Pál-Ferenczi Gyöngyi) szereti. Mindehhez mindenkinek valamilyen módon pénzt és beleegyezést kell kicsikarnia a többiekből.
Moliere gúnyt űzött korának mentalitásából, a metsző él azonban ezúttal háttérbe szorul a humor javára. Prózában megírt szövege az előadásban kétségtelenül működik, az Illyés Gyula fordítása alapján készült dialógusok viccesnek és frissnek hatnak Bocsárdi László rendezésében, nem beszélve arról, hogy az előadás alkalmanként további humorral gazdagítja a sorokat a mondatok és szavak frappáns tagolásával (a dramaturg Zsigmond Andrea). Mindez társul egy színpadias, játékos világgal: hol a zsigerileg ijesztő elverés után derül ki, hogy az áldozat egy puha párnát rejtett a ruhája alatt és nincs ok az aggodalomra, hol giccses rózsaszín szirmok hullnak alá fentről. Sokszor számítanak ránk is, nézőkre, nem egyszer például a veszekedések a színészek kifelé fordításával a közönség kegyeinek versengésévé alakul, a szereplők igyekeznek a saját pártjukra állítani a nézőket. Igaz, ez a gesztus gyakran súlytalan, hiszen Harpagon kőkonzervatív álláspontjával, miszerint a szülő válasszon gyermekeinek jövendőbelit, aligha fog egyetérteni bárki is.
Harpagon karikatúraként megírt figurája más módon lesz árnyalt. Pálffy Tibor egy reszkető, roncs testbe zárt figurát alakít energikusan, akit a pénze szó szerint megöl: hogy visszaszerezze nyugalmát, és helyreállítsa ingadozó pulzusát töménytelen gyógyszert töm magába, vagy éppen szobabiciklizik. Hangsúlyos vonása lesz az öregség, a betegség, a halál és a magány. Az előadás végén, amikor állatias megalázkodása után végül megkapja kincseit, és meztelenül, görnyedve somfordálna el, az idegenkedő, szánakozó tekintetek megállítják előbb a színpadon, majd a közönség soraiban, és így végül szorongva elkullog az egyik oldalsó kijáraton. Fösvénysége elzárja mindenkitől.
Az alakítások általánosságban is jól eltaláltan eltúlzottak, így markáns, élénk karakterek születnek a színpadon. A színészek ráadásul egy szokatlan húzással a szünetben is dolgoznak: konyakot és falatkákat osztogatnak a nézőtéren. A lendület pedig háttérbe szorít egy-két indokolatlannak tűnő gesztust (Derzsi Dezső például valamiért egy vetkőzéssel indít), ahogy azt is, hogy az egész előadás (talán a végét leszámítva) tét nélkül lebeg: kevéssé van határozott mondanivalója. Bőven kárpótolnak ezért a színpadi gegek, a játékosság és az energia. Szórakozunk, nevetünk és ezúttal nem is magunkon.
(MITEM, Nemzeti Színház - 2015. április 26.)
