Már az előadás eleje megadja az alaphangot: Kornélból (Kiss Attila), a jóhiszeműen naiv ornitológusból menyasszonya az esküvőjükön csinált bolondot: ott vallotta be, hogy nem is szereti, a tetejébe pedig még jól meg is csókolta a kis mitugrász újságírót, Tretént (Molnár Bence), aki viszont erre a vőlegény apjától, a szoknyapecér Stavrostól (Balázs Attila) egy szőnyegbe csavarva kapja meg a magáét. A kalamajkában érintett férfiak, az említetteken kívül még a vőlegény testvére, Janis (Bandi András Zsolt), barátja, a mikrobiológus Rovar (Kocsárdi Levente) és az énekesnőként karrierjét építgető menyasszony zenekarának egyik tagja, Dió (Molnos András Csaba) az ily módon elmaradt lakodalom helyszínén verbuválódnak össze, kiegészülve az ott tüsténkedő pincérrel (Aszalos Géza), hogy a maguk módján tisztázzák a félreértéseket, vagy inkább újabb és újabb félreértésekbe bonyolódjanak.

Annak rendje és módja szerint kiderül, hogy a korábban egymást nem is ismerő férfiak között rejtett és általában egy-egy nő által közvetített viszonyok állnak fönn: új apa-fia, báty-öcs és felszarvazó-felszarvazott kapcsolatokra derül fény, hogy aztán minden jó legyen, ha jó a vége.

A darab mégsem a férfiak közötti viszonyokról kíván szólni; fő tárgya nem más, mint az örök rejtély, a férfi és a nő kapcsolata. A magukban maradt férfiak rögtön magasröptű eszmefuttatásokba is kezdenek eme bonyolult témakört illetően, és ha már két biológus is van a csapatban, nem máshogy, mint éppen természettudományos alapon kísérlik meg megoldani a kérdést. A kalapból persze előkerül a mester, Darwin: lám, a szerelem, vagy amit annak nevezünk, semmi mást nem szolgál, mint a fajfenntartást; a férfiak azért háborúznak, hogy a nőket megszerezzék, azért járnak minél nagyobb és drágább verdákkal, hogy a nőknek imponáljanak, sőt, még a focit is a nők miatt találták fel. A nőstények pedig persze mindig a nagyobb farkú hímekre buknak, legalábbis ami a pávákat illeti; fűvel-fával csalják párjukat, legalábbis, ha a fecskéket tekintjük, és a többi, és a többi. Nem ússzuk meg a biokémiát sem, megismerhetjük a legkülönbözőbb kémiai molekulákat a tesztoszterontól a dopaminon keresztül a feromonokig, de leginkább az etil-alkoholt, amit néhány üveg vodka formájában fogyasztanak szorgosan a szexualitás titkain elmélkedő férfiak.

Az evolucionista konyhabölcsességeket mindazonáltal finoman, jó arányérzékkel és jól érezhető iróniával adagolja Saramonowicz, így nem válnak fárasztóvá, és azt sem mondhatja senki, hogy egy hímsoviniszta disznó nőellenes kiáltványát láthatjuk a színpadon.

A temesvári Csiky Gergely Színház előadása egyszerűen színre viszi az egyébként nem bonyolult darabot; a színlap még rendezőt sem ad meg, csak „művészeti koordinátorként” Kedves Emőkét. Úgy tűnik hát, mintha a színészek saját szórakoztatásukra dobták volna össze az egészet, és láthatóan nagy élvezettel is adják elő ezt a könnyű esti sértést, egy pillanatra sem veszik komolyan az előadást, ami éppen ettől lesz élvezhető, még ha maradandó színházi élményre nem is számíthatunk. A színpadi konfliktusok közös zenélésben simulnak el, amit a színpad hátterét képező, félátlátszó üveg mögött prezentálnak nekünk a színészek, olyan jól idepasszoló számokat adván elő, mint az A. E. Bizottságtól a Szerelem, a Magna Cum Laudétól a Pálinka dal, vagy ugyancsak tőlük – rájátszásként – az Átkozott nők.

Ha bármi tanulságot le lehet vonni a darabból, az az, hogy férfi és nő viszonya a természettudomány minden fejlődése ellenére ugyanolyan rejtély, mint amilyen mindig is volt. A Csiky Gergely Színház a Szkénében ezt a nem túl eredeti tanulságot élvezetes, zenés színházi esttel fűszerezte számunkra. És ez sem kevés.

(A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház vendégjátéka a Szkéné Színházban, 2015. május 3-án.)