Hol van a határ hagyományőrzés és színház között? Mit tudunk kezdeni a XXI. században egy matyó hímzéses ekevassal vagy Cervantes 1500-as évek végén íródott meséivel?
A Teatro de La Abadía előadásában három vérbő történetet láthatunk, amiket a keretjáték tart össze. Egy vak asszony érkezik az üres tér közepén, fehér háttér előtt álló fához, hangokkal becsalogatja a többi szereplőt. Régies ruhákban vidám emberek érkeznek, mindnél hangszer, hangkeltő eszköz. Ünnep készül, közös játék. Dalolnak, és remek kedvük van: majd kicsattannak a múlt kedves figurái.
A három mese tulajdonképpen középkori farce. Valaki mindig pórul jár, valakit mindig átvernek, sok a helyzetkomikum. A három történet között nincs szoros összefüggés, de formájuk nagyon hasonló. Az elsőben egy kikapós feleség teszi lóvá urát egy agyafúrt diák irányításával, szolgálója segítségével. A másodikban egy nagyon öreg, gazdag úr fiatal felesége kóstol bele a szerelem mézescsuprába az agyafúrt szomszédasszony irányításával és a szolgáló segítségével. A harmadikban két, szintén agyafúrt képmutogató teszi lóvá a falu elöljáróit.
José Luis Gómez rendezésének érdeme, hogy igyekszik minél egyszerűbb eszközökkel elmesélni a történeteket. A tér jobb oldalán hangszerek, hangkeltő eszközök, amikkel élőben kísérik a játékot: hallunk ajtóbecsapódást, villámlást és erős hangulatú zenéket is. A jelmezek megidézik a kort, amiben a történet játszódik, eggyel talán dúsabban, mint jólesne. A letisztult, minimalista képi világ segíti a befogadást, és ráirányítja a figyelmet az alakokra. A színészeken múlik, hogy a több száz éves figurák érdekesek lesznek-e a mai szemnek. Lesz-e valami viszonyunk hozzájuk, gondolunk-e róluk valamit.
Azért nagy a súly a színészeken, mert sem a keretjáték, sem a mesék nem segítenek minket abban, hogy mit is kellene ezekkel a történetekkel kezdenünk. Nem reflektálnak a mából ezekre a helyzetekre , nem derülnek ki a társulatot mozgató fontos gondolatok, érzések. A gördülékenység, a profizmus és a csodálatosan beszélt spanyol nyelv sem tudja feledtetni a benyomást, hogy kultúránk toposzai nem úgy éltetődnek tovább az előadással, hogy megértjük lényegüket, megértjük belőlük azt, amit vasárnap a boltban vagy a templomban is lehet hasznosítani, hanem csak vetünk rájuk egy pillantást, és kipipáljuk a listán a parizer és a szenteltvíz között.
A megcsalás, az önzés, a szerelem, a szenvedély sok színét és formáját mutatja meg a spanyol társulat. Minden színész nagyon pontosan, jó energiákkal, friss szellemmel játszik. Főleg szélsőséges állapotokat, amitől abszurd és groteszk színeket kapnak a figurák. A történetek emberi tétje az első pillanatokban egyértelművé válik, onnantól csak az a kérdés, tudunk-e nevetni ismétlődéseiken. A délutáni előadás közönsége részben vevő volt erre a humorra, kis kacajokkal kísérte a vérbő játékot.
Mivel a színészek rengeteg energiát mozgósítanak, bár a figyelmünk sokszor lankad, mégis megvan a lehetőségünk, hogy mi magunk értelmezzük a régi meséket, a toposzokat, ha már az előadás a felmutatás mellett döntött. Kikacsintani a házasságból - erről minden kornak megvannak a történetei, a sitcomok, romkomok éppúgy tele vannak velük, mint a kortárs drámák vagy regények. Az utolsónak előadott, A csodák táblája című mese is jól ismert témát, a színház és hatalom viszonyát állítja fókuszba.
A tréfakedvelő képmutogatók azzal húzzák csőbe a falu elöljáróit, akik buták, mint a föld, hogy aki nem rendes keresztény ember, hanem házasságszédelgő vagy zsidó, az nem láthatja a megjelenő alakokat. Senki nem akar annak látszani, így eljátsszák, hogy látják a patkányokat, vadállatokat, satöbikket, amiket a képmutogatók megidéznek. Mivel a tréfa sikerrel jár, terveket szőnek, hogy holnap a köznépet is ugyanígy átverik. Ha a történelmi helyzetet nézem: a középkori Spanyolországban a zsidók súlyos üldöztetéseknek voltak kitéve vallásuk miatt, nem véletlen, hogy egy nem zsidó nem akarta, hogy zsidónak tartsák. Lehet, hogy erre szeretne emlékeztetni az előadás? Akkor ez mezei zsidózás, állami pénzen? Vagy rossz az, aki rosszra gondol, és érdemesebb úgy érteni, hogy a zsidó bármiféle kirekesztett, megbélyegzett csoport metaforája? Talán értsük úgy, hogy ez ironikus fricska: „Ki akarna zsidónak, ateistának, kommunistának látszani, inkább bízzunk a nekünk mutogatott képekben”? Vagy itt már a saját fantáziám árnyaival találkozom, amik egy spanyol hagyományőrző előadás közben a színházi találkozások hiánya miatt bújtak elő?
(2015. április 14.)
Hodászi Ádám
