A kortárs lengyel drámaíró, Tadeusz Słobodzianek A mi osztályunk című darabja ugyan a XX. századi lengyel történelemről szól, de ugyanúgy szólhatna a XX. századi magyar történelemről is. A lengyel neveket nyugodtan behelyettesíthetnénk magyarokkal, nem lenne semmi különbség. És mivel mi magyarok nem nagyon végezzük el azt, amit a németek Vergangenheitsbewältigungnak, a múlttal való megküzdésnek neveznek, kénytelenek vagyunk egy lengyel drámaíró – egyébként zseniális – művéhez fordulni, hogy a saját múltunkkal való harcot megkezdhessük. Talán nem véletlen, hogy már harmadszorra viszi színre ezt a darabot magyar ajkú színház. Mert arról is szól, hogy mi, magyarok, egyszerre vagyunk áldozatok és bűnösök. Hogy a sas és az arkangyal is mi vagyunk.

A mi osztályunk egy, a nagyhatalmak karmai között vergődő nép sorsát mutatja be, kihegyezve azokra a magatartásmintákra, amiket egy ilyen nép fiai és lányai tanúsítanak az elnyomókkal szemben. Bátor szembeszegülés, passzív ellenállás, csendes beletörődés, kisszerű megalkuvás, gaz árulás, vagy éppen büszke kollaborálás – ezen a skálán mozognak a szereplők. A mi osztályunkban a skála innenső oldala domborodik ki: szinte mindenki eljátssza a megalkuvó, áruló vagy kollaboráló szerepét, ki a vörösekkel, ki a barnákkal szemben vagy velük. A darab nagy dramaturgiai bravúrja, hogy egy gimnáziumi osztály tagjainak sorsát követi végig: az osztálytársak egymás gyilkosai, cinkosai és árulói lesznek az idők során.

A fiatalon csecsemőjével együtt elpusztított Dorát (Gajai Ágnes) és a mindenkit túlélő, Amerikába emigrált Abramot (Szabó Eduárd) leszámítva mindenki így vagy úgy bűnös és áldozat is egyszerre. Az egykori osztálytársai által brutálisan megölt Jakob Kac (Szotyori József) például a szovjeteket üdvözölte, ám ez inkább az eszméhez való vonzódásából eredt, semmint számításból és a haszonszerzés reményéből. Korai halála pedig megakadályoz(hat)ta abban, hogy a háború utáni kommunista rendszer pribékje legyen. Nem úgy a szintén zsidó származású Menachemet (Kiss Csaba), aki üldözöttből kegyetlen ávóssá változott a legsötétebb sztálinista időkben, a generalisszimusz halála után pedig emigrálnia is kellett Izraelbe. Zocha (Fodor Réka) a tipikus csendes beletörődő, akinek volt egy bátor tette is: Menachemet bújtatta a legrosszabb időkben. Összetettebb figura Władek (Ifj. Kovács Levente): ő bár feleségül veszi a zsidó Rachelkát, és meg is öli a feleségét internálni szándékozó Rysieket (Hunyadi István), de feltehetően anyja által belénevelt antiszemitizmusát soha nem tudja leküzdeni, ezért – főleg miután megöli közös gyereküket – idegenként él feleségével. Rachelka, a keresztelés után Marianna (Tóth Tünde), beletörődik sorsába, élete egyetlen céljává az Animal Planet nézése válik.

Zygmunt, Heniek és Rysiek testesítik meg a náci kollaboránsok típusait. Rysiek a tipikus elvi kollaboráns: őt tényleg antiszemitizmusa fűti, nem puszta érdekből vagy haszonból csatlakozik a megszállókhoz. Hagyja magát majdnem agyonverni, de nem vall, végül barátja öli meg. Ő a fanatikus, megszállott fajta, de legalább bátor. Nem így Heniek (Kardos M. Róbert), akiben szintén ég az antiszemitizmus, vagy inkább csak parázslik: ő sodródik az eseményekkel, Dora lábát is csak fogja, mikor társai megerőszakolják a lányt, a kegyetlenkedésekből is igyekszik kimaradni. Ő a tipikus cinkos. Később pap lesz belőle, a kenetteljes, álszent fajtából. A fanatikus és a cinkos mellett Zygmunt (Dimény Levente) személyében megjelenik a köpönyegforgató gazember is: ő előbb a szovjeteknek jelent, majd ahogy fordul a kocka, a nácik mellé áll, az ötvenes években majdnem akasztófán végzi, végül megmenekül, és belép a pártba. Ő a legjobb példája annak a típusnak, aki bármilyen elnyomó rendszerrel képes kollaborálni, mert nincsenek elvei, és minden rendszerben 150 százalékosan akar teljesíteni. Abram az, aki kimarad mindebből, aki csak volt osztálytársai beszámolójából értesül a történtekről: ő a rezonőr, aki érintettként, de részt nem vevőként kommentálja az eseményeket.

Aki látta a Katona József Színháznak a darabból készült revelációszerű előadását óhatatlanul összehasonlítgatásokba kezd, még ha ez nem is méltányos a nagyváradi Szigligeti Színház produkciójával szemben. Míg Máté Gábor rendezésében a játszó színészek életkora nagyjából megfelelt annak az életkornak, amelyben a darab szereplői meghalnak, a román rendező, Anca Bradu nem ezzel koncepcióval érkezett, ő életkortól függetlenül keresett színészeket a szerepekre. Ez persze épp annyira legitim, mint bármilyen más választás. Más kérdés, hogy a Szigligeti Színház társulata képes-e arra, hogy megbirkózzon azzal a kétség kívül nem kis feladattal, amit Słobodzianek szövege jelent. És kénytelen vagyok azt mondani, nem: vagy a rendezői instrukciók nem megfelelőek, vagy nem eléggé termékeny talajra hullanak, de a színészek egyszerűen nem találnak fogást a darabon. Feleslegesen túlpörgetett intenzitással játszanak, orkánként szántanak végig az egész előadáson, így a darab finomságai és mélyrétegei nem tudnak megmutatkozni, szemben a Kamra-beli előadással. Ez a túlerőltetett játékmód olykor odaillő volt, például Dora megerőszakolásának, Jakob Kac brutális meggyilkolásának vagy Zygmunt kihallgatásának jelenetekor, mert e jelenetek durvasága megkívánta ezt a túlfűtöttséget, de majdnem egy egész előadást ezen a hőfokon végigvinni túlzás. A folytonos ordibálás, az állandó rohangálás, az agyonöblösített érzelmi kitörések egyszerűen nem adnak teret ennek az összetett darabnak az összetett befogadására. Csak a végére nyugodtak le a kedélyek, mikorra már csak négyen, majd csak ketten maradtak – és ez is lett az előadás legjobb része.

Horaţiu Mihaiu ötletes díszletet tervezett: a többszörösen nyitható nagy fekete díszletfal az előadás első harmadában fokozatosan tárul fel, ahogy a kis tanteremből a mozin keresztül a cselekmény helyszíne végül a szabad térre szélesedik ki, hogy aztán a végén ugyanígy vissza is záruljon. Horváth Károly zenéje, melyet három zenész (Dombi Dávid, Kelemen-Paksy János, Székely István) élőben prezentál nekünk, illik az előadás egészéhez, ahogy a különböző táncok (mozgás: Mălina Andrei) is jól passzolnak az éppen aktuális jelenethez. Szinte minden együtt van egy igazán jó előadáshoz, de mégiscsak a színészek játéka a színház sava-borsa, és ha ez nem úgy működik, ahogy kéne, kényszeredett mechanizmussá válik az egész. A mi osztályunk a Thália nagyszínpadán most valahogy nem igazán akart megszületni. A kiváló színmű azonban így is átütött a kevésbé sikeres megvalósításon.

(Határon Túli Magyar Színházak Szemléje, Thália Színház, 2015. május 12.)