„Tragikus végű komédia” – így nevezi művét Dürrenmatt. Komédia ez a javából, egészen groteszk komédia, miközben egy nagyon is komoly probléma áll a hátterében: vajon van-e az a pénz, amiért föladnánk az elveinket. Mégsem erkölcsfilozófiai dialógussal vagy szociálpszichológiai esettanulmánnyal szembesülünk, Dürrenmatt ugyanis nem lehetséges magatartásformákat akar bemutatni és ütköztetni egymással; nála a városka lakói mind ugyanúgy reagálnak a kihívásra. Klasszikus cselekvéselméleti problémát állít fel, ennek megoldása szervezi a drámát: az öreg hölgy a város részére ajánlja fel az egymilliárdot, függetlenül attól, ki öli meg Illt, ezért senkinek nem érdeke, hogy ő legyen a gyilkos, hanem mindenki arra vár, hogy majd valaki más megteszi.
Egyetlen megoldás kínálkozik végül: közösen kell dönteniük Ill haláláról. A városka lakói fokozatosan jutnak el ehhez a döntéshez: szépen meggyőzik magukat arról, hogy a szatócs megérdemli a halált, miközben az ajánlat felvetésekor még határozottan mellé álltak. Csak egy ellenvéleménnyel találkozunk: a tanár sokáig kitart az igazságszolgáltatás megvásárolhatatlansága mellett, de végül ő is elfogadja a többiek álláspontját. Persze nem reális, hogy egy város minden polgára ugyanúgy reagáljon a helyzetre, hiszen mindig lesznek olyanok, akik az elveiket fontosabbnak tartják a pénznél. Az öreg hölgy látogatása azonban nem realista dráma, hanem groteszk komédia, s ennek a műfajnak lételeme a túlzás.
Tompa Gábor ugyan a külsőségek szintjén igyekszik elemelni a darabot a valóság talajáról, de ez valahogy megreked a félúton, mert lényegileg nem akar szakítani a realista értelmezési móddal. A színlapon olvasható rendezői kommentárban azt írja, hogy ez a darab „egy vidéki kisváros kórbonctani lelete”. De míg a kórboncnok nagyon is valós emberekkel foglalkozik, itt egydimenziósra rajzolt és groteszkül eltúlzott figurákkal találkozunk. Ilyen emberek nincsenek. Nincsenek férjeiket naponta cserélgető, a Világbank elnökét egy kézlegyintéssel hazaküldő milliomosnők, törvényszéki bíróból lett komornyikok vagy egyszerre beszélő, herélt vakok. Hogy a teljesen irreális történetet már ne is említsük. Tompa Gábor viszont egy valóságos kisváros társadalomlélektani látleletét adja, és a realizmushoz való ragaszkodása miatt nem tud oly módon reflektálni a történetre, hogy a dráma alapvető groteszksége világosan megnyilvánuljon. Így azonban az előadás furcsán lebeg a reális és a szürreális között: olyan, mintha hagyományos színielőadást látnánk groteszk elemekkel feldíszítve. E miatt az esztétikai középutasság miatt hiányzik az átütő erő, a produkció megreked az „itt is vagyok, ott is vagyok” senkiföldjén.
A főbb szerepeket játszó színészek már határozottabban merik vállalni a karikaturisztikus megközelítést. A polgármestert alakító Bogdán Zsolt érzi legjobban figurája groteszkségét, kiváló jelenet például, mikor az öreg hölgy ruhájában jelenik meg a színen. A milliomosnő már eleve szürreálisra van hangszerelve: annyira hiányzik belőle minden emberi, hogy még a hangja is mesterséges. Stief Magda kellő iróniával hozza a férjeit folytonosan cserélgető, fekete humorú és megbocsátást nem ismerő öreg dominát. Dimény Áron és Fogarasi Alpár Kobyja és Lobyja teljesen valószínűtlen bohócfigurák, Bíró József törvényszéki bíróból lett főkormonyikja pedig leginkább egy félelmetes maffiafőnök benyomását kelti. Orbán Attila Illje a legjelentéktelenebb az összes szereplő között, de amúgy is egy jelentéktelen kispolgárt alakít.
Helmut Stürmer multifunkcionális díszlete jól passzol az előadáshoz. Ill szatócsüzlete és Claire asszony hotelszobája ugyanúgy helyet kap benne, mint az apja által épített árnyékszék, amelyet „szakemberek és laikusok egyaránt sűrűn felkeresnek.” Időnként azonban a színpadi tér túl nagynak tűnik ahhoz, hogy a színészek igazán be tudnák játszani, de lehet, hogy ezért a Vígszínház színpadának mérete a felelős. Carmencita Brojboiu jelmezei a groteszkséget hangsúlyozzák; különösen jók az ítélethozatal alatt viselt állatmaszkok, amelyek egyszerre szimbolizálják a polgárok elállatiasodását és jelzik azt, hogy ők mint felelős személyek nem képesek vállalni döntésüket.
Illel az ítélethozatalt követően végül is nem a hóhér, hanem a szívszélhűdés végez. Az eredmény azonban ugyanaz: Güllen polgárai átléptek egy határt. Dürrenmatt ugyanakkor nem hoz ítéletet fölöttük, hanem továbbgondolkodásra késztet: mi vajon hogyan döntenénk? Egy dolog mindenesetre nyilvánvaló: a svájci szerző nem kezdene vitát a halálbüntetésről. Az öreg hölgynek igaza lett, pénzért minden megvásárolható. Az élet és a halál is.
(Vígszínház, 2015. május 20.)
