Itt mintha a Bánk bán nem is egyszerű eszköz, hanem egyenesen ürügy lenne a hazához való viszony megfogalmazásához. Amellett, hogy a nemzeti öntudat egy fontos elemét, egyik nagy nemzeti drámánkat vitték színpadra, látszólag független jeleneteket betoldva próbálják megértetni velünk az alkotók, vajon mi lehet az, amit a magyarok itt is, ott is hazának neveznek. Felvonultatják a változó, vagy inkább a viszonylagos nemzeti öntudat más elemeit is, például az évszázadok során született nemzeti himnuszainkat, és a haza kérdésével foglalkozó népdalainkat is. Emellett a színészek a társulati életből kiragadott egy-egy jelenetben egymásnak esnek azon vitázva, hogy kinek mit jelent a haza fogalma. Ezekben a jelenetekben láthatóan nem csak az összetartozás, hanem a közösségen belüli széttartás is markánsan megjelenik. Az előadás végére zúg a fejünk a hazától, legvégül mégis azt a kérdést szegezi nekünk a társulat, hogy hol van az a pont, ameddig otthonunkként tudunk tekinteni a hazánkra, és nem helyezzük saját életünk normális körülményeit annál előbbre.

A nézőtérre belépve pimasz mosolyú Anonymous maszkok fogadnak, a Guy Fawkes maszkok utódai, azaz a mindenkori hatalommal és rendszerrel való szembenállás szereplői figyelmeztetnek, hogy itt valami történni fog. Krizsán Szilvia, a későbbiekben Gertrudist játszó színésznő a Csángó Himnuszt énekelve mindjárt az elején elveti a kockát: az országában hazáját nem lelő, idegen, mégis népe nyelvét beszélő közösség hangján énekel. Jó példa a kézenfekvő, de frappáns rendezői megoldásokra, hogy őt az előadásban szereplő rendező, az eseményeket tulajdonképpen irányító Biberach küldi ki a színpadról, mondván, hogy most nincs rá szükség. Mindjárt ezután egy burleszkszerű, magyar őstörténeti etűd következik, melyben megfosztják az őstörténetet minden emelkedett misztikumától. Így lesz Hunor és Magor két ütődött vadász, a csodaszarvas pedig egy szimpla űzött vad, akinek eszébe sincs ősapáinkat a földi mennyországba vezetni, sőt. A történet azzal az ötlettel játszik el, hogy letelepedésünk helyszíne, azaz hazánk teljességgel esetleges.

Az első jelenetek megadják az alaphangot. Az előadás ezután folyamatosan bizonytalan, vagy inkább elbizonytalanító helyzetekbe állít bennünket: hol a haza mibenlétét, hol a hovatartozást kérdőjelezi meg, hol pedig magunkat biztonságban érző nézőként húzza ki alólunk a talajt: rendszeresen megszakítja a Bánk bán történetét, és az előadás előadás jellegét hangsúlyozza. Teszi mindezt úgy, hogy közben a Bánk bán kérdéses, homályba vesző, de mégis jelentőséggel bíró jeleneteit egyértelműsíti és életszerűvé teszi. Így lesz például Melinda egy magával nem bíró nő, akivel kapcsolatban nem kérdés, hogy miután beajzószerezte őt Ottó, a férfira veti magát.

Az előadás a betoldott jeleneteken, az aktualizálás különböző elemein túl (politikus öltönybe öltözött nők és férfiak, politikai beszédekként előadott párbeszédek és monológok) erős kézzel nyúl magához a Bánk bánhoz is. Kidomborítja és érzékenyen kezeli a szerelmi szálat, és a társulat határon túli, vajdasági léte miatt a nemzetiségi kérdést is. Szinte hihetetlen, de a társulatnak sikerül egy forrongó Bánk bán előadást létrehozniuk, amiben a színészeknek nem csekély részük van. Közülük kiemelkedik a Melindát játszó Elor Emina, noha nincs olyan színész a színpadon, aki koncentrált játékával ne győzne meg állandóan arról, hogy rá figyeljünk.

Urbán András rendezéséből nem hiányzik az irónia, de nem hiányzik a nézőket felrázó jóleső erőszakosság sem. Dinamikus, érzékeny, hiánypótló.