De haladjunk sorjában: Csehov a dráma első mondatában helyszínként egy olyan szobát ad meg, amelyet máig gyerekszobának neveznek, Tagirovsky rendezése pedig ezt a motívumot emeli ki. Makett-asztal játékvonattal, lufik, óriás nyalóka, hintaló (díszlet: Bartha József). Ugyanide tartozik a hatalmas ablak is, amely valójában inkább mozivászon: a Hold Méliés Utazás a holdba című filmjének holdarca, félszemében a rakétával, ahogy a cseresznyefák is csupán vetített kellékek. Minden üres látvány és illúzió.
Ranyevszkaja és családja érkezésekor pedig képet kapunk a szobához tartozó infantilizmusból. Miután végletekig eltúlzott, már-már gyomorforgatóan hamis élénkséggel üdvözlik egymást, a régi bútorokról a védőborítások szép lassan elkezdenek lekerülni: láthatjuk, hogy a játék kellékek egy színpadra épített színpadon vannak, ahol a szereplők rajtunk kívül egymásnak is játszanak, előadják felszínes érzelmeiket, sekélyes múltjukat. A dolog pedig csak egyféleképpen érhet véget: az idő elrepül, a pénz elfogy és a cseresznyéskerttel együtt oda a színpad is, amit a belépő színházi kellékesek elbontanak.
Az előadás igazi ereje, túl a metafizikai aspektuson, az élénk, színpadias, mégis egyedien megjelenített karakterekben rejlik. Lopahin (Pálffy Tibor) az egyetlen, aki talán érti az idő jelentőségét, többek között éppen józansága miatt lesz a színpadias társaság bohóca. Az első jelenetben fel-alá sétál a színházteremben, szótlanul. Már öt perce várjuk, hogy történjen valami, de hiába: a fiktív eseménytelenség valóssá válik, és észrevétlenül bekerülünk az előadásba. Pálffynak nem ez az egyetlen önálló pillanata a színpadon, és sejtelmes arckifejezéseivel megállja a helyét, színpadi jelenléte meggyőző.
Rajta kívül csupán a hajléktalan vándornak sikerül felébresztenie az álomvilágban élő hősöket. Rövid, epizódszerű jelenléte jó példája annak, hogy az előadás milyen ügyesen ugrál esztétikai és érzelmi minőségek, valamint kifejezési formák között. Míg a hajléktalan érkezése ebben a világban valósággal horrorisztikusnak hat, addig a kabarészerű bál-jelenetben félig-meddig a szünetből visszaérkező nézőket is megmozgatják.
Lopahin egyetlen társa az első jelenetben a szobalány, Dunyása (Pál Ferenczi Gyöngyi). Az alkotók a karakter minden szövegét kihúzták, aki így néma pantomimesként próbálja magát megértetni, ami izgalmasan működik ebben a mélységeket nem ismerő, felszínes világban. A két testvér Rasznyevszkaja (D. Albu Annamária) és Gajev (Szakács László) nagyra nőtt gyerekek, utódaik közül Ánya (Benedek Ágnes) másképpen, de szintén az, míg Várja (Kovács Kati) fegyelmezett jelleméhez illően papi ruhát kapott. A színészek a közönség közé lépve és kiszólva, egyszerre megfogható közvetlenséggel és érzékletes elrajzolással jelenítik meg a figurákat. Kifelé fordulásokkal, teátrális mozdulataikkal távolságot tartanak, miközben alakításukban mégis felsejlenek az emberi tragédiák.
A POSzT-on átadott díjak hol erősen kérdésesek, hol egyenesen felháborítóak. A Meggyeskert azonban az egyik üdítő kivétel (Legjobb férfi főszereplő, Fidelio díjai közül a Legjobb 30 év alatti színésznő és színész és a közönség zsűri díja - a részleteket lásd itt Emellett fontos emlékeztetés is akár a fesztiválra, akár a szemfényvesztések között elvesző kultúránkra nézve: ha továbbra is azt játsszuk önfeledten, hogy minden rendben van, akkor egyszer csak alóluk is ki fogják húzni a színpadot.
(POSzT, 2015. június 11.)
