A kiindulópont mindjárt az, hogy Bulgakov regényét szinte lehetetlen jól színpadra adaptálni. Először is egy regény a regényben helyzettel találkozunk: a Pilátusról és Jézusról (avagy Jésuáról) szóló történetet a 30-as évek Moszkvájában élő Mester írja, mindehhez járul egy természetfölötti szál is Woland, vagyis az ördög képviseletében, majd a két idősík a regény végén egy transzcendens szinten egyesül. Már önmagában ez a rendkívül bonyolult elbeszélői szerkezet nagyon nehezen adható át színpadon; ehhez járul még számos olyan regénybeli jelenet, amely színházi körülmények között szinte megvalósíthatatlan (ezeket Rusznyák, valamint Jóvér Csaba és Csillám András videótechnikával igyekeznek többé-kevésbé sikeresen megoldani).

Mivel a regény összetettségét egyetlen előadás sem tudja átadni, nem is érdemes próbálkozni szöveghű, a regényt elmesélő adaptációval, mert az biztos bukás: a rendezőnek egy új, a regényhez nem szorosan kötődő koncepciót kell kidolgoznia, egy drámai központ köré sűrűsödő interpretációt. (Másik lehetőségként kínálkozik az egyik idősík elhagyása: mozgóképen Andrzej Wajda élt ezzel a megoldással Pilátus és a többiek című filmjében, amely csak a júdeai szálat dolgozza fel.)

Rusznyák Gábor rendezésében lényegében nincs ilyen koncepció, az egész előadás a történet végigmondását tűzi ki célul, de ezt sem kellően végiggondolva, így még definiálható stílusa sincs az előadásnak: az egész darab egymás után sorakozó jelenetek füzére. Az első felvonásban az újabb és újabb szereplők megjelenése még valahogy fenn tudja tartani az érdeklődést, a második felvonásra azonban már ebből sem marad semmi: egy száraz és unalmas történetmesélésbe fullad az előadás.

Találkozunk egy-két jó megoldással, de ezek puszta ötletek maradnak. Így például Debreceni Borbála kétszintes díszletében sok lehetőség marad jórészt kihasználatlanul. Amivel a legjobban tud játszani a rendező, az a háttérben zajló vetítés: az árnyjátékok például kifejezetten izgalmasak. A megfeszítés jelenete pedig, ahol Jésua és a két lator a padlón fekvő keresztekre vannak kifeszítve, és a többi színész a padlón csúszva közlekedik, a színpad pedig egy dőlt tükörben úgy tükröződik, hogy a néző az egész jelenetet álló helyzetben zajlónak látja, egyszerűen pazar. De sajnos az ilyen ötletekből kevés van, és sokszor még ez a kevés is kihasználatlanul marad, így igazából képtelenek a szürke unalomból kimenteni az előadást.

A színészek többnyire csak téblábolnak a szerepeikben, bár nem rajtuk múlik, hogy az előadás nem sikerült. Sem Mészáros Tibor Mestere, sem Krajcsi Nikolett Margaritája, sem Csikos Sándor Pilátusa, sem Kiss Gergely Máté Hontalan Ivánja nem meggyőző; akik még a legtöbbet ki tudják hozni szerepeikből, azok a Wolandot és társaságát játszó színészek, igaz, ezek a leghálásabb szerepek. Szalma Tamás bár nem átütő erejű ördög, a figura mefisztói kettősségét – mindig rosszra tör és mindig jót művel – meg tudja jeleníteni (A POSzT-on megosztva elnyerte a Legjobb férfi mellékszereplő díját – a szerk.). Mester és Margarita kettőse viszont kifejezetten hiteltelen, Mészáros Tibor és Krajcsi Nikolett között nem alakul ki a színpadon semmilyen viszony, így ez a fontos szál teljes egészében kiesik az előadásból.

A debreceniek A Mester és Margaritáját végül semmi nem menti meg az unalomba fulladástól. Az első felvonás még valahogy eljut a nézőhöz, de a második felvonásban már csak színészek játszanak valamit, de hogy pontosan mit, azt talán ők sem tudják. A próbálkozás látszik, a sikertelenség nyilvánvaló. Valóban „nemes kudarc”.