Az előadás a MÜSZI végében, egy éppen zajló koncert mögött kap helyet, egy apró szobában. A nézőszám szigorúan maximalizálva van tizenöt főben, Formanek Csaba rendező mindenkit személyesen üdvözöl, majd a civil énjéből lép be az előadásba. Az előadás tiszteletkasszás. Ez az egyetemi színházi jelleg szervesen hozzátartozik az összbenyomáshoz, ha úgy tetszik, az előadás a hátrányból kovácsol előnyt. Ugyanis ha a tér nem lenne ennyire baráti és intim, ha nem lenne a hatás ennyire közvetlen, ha nem látnánk a performerek arcán az izzadságot, ha a szereplők nem ugyanazt a bort innák, amit mi is kérhettünk az előtér kávézójában, akkor az egész nem működne, vagy legalábbis csak radikálisan másképpen. Az amatőr máz alatt pedig ott rejlik a megkérdőjelezhetetlen profizmus: a világítástechnika, a koncepció, a látszólag egyszerű díszlet hibátlansága, a kompozíciók szépsége.

Az előadás két tartalmilag lazán összefüggő, eszközkészletében pedig eltérő egységből áll, ezért érdemes a két részt külön tárgyalni. A produkció első fele Formanek Csaba és Pignitzky Ádám magánbeszélgetése a párkapcsolatról és az ezzel járó kötelezettségekről, a kapcsolaton belül a szabadság elvesztéséről, valamint egy új, kocsmaszínházi előadásról. Míg Formanek aránylag észrevétlenül egyensúlyoz a szerep és önmaga színpadra állítása között, addig Pignitzky mintha egy csöppet zavarban lenne laza mosolya mögött. Ugyanakkor a fő kérdés, nem is ez, hanem hogy számunkra mennyiben érdekes ez a „civil” gondolatfutam, érdekel-e minket, hogy Formanek Csaba mit gondol arról, hogy egyes párok külföldről minden nap felhívják egymást. Miközben erről és hasonló kérdésekről elmélkednek, elővesznek egy-egy szál rózsát, amit ledarálnak, a pépet egy kávéfőzőben lefőzik és feldolgozzák. A fizikai munka, a szimbolikus sík és a közvetlenség természetesnek ható egyszerűséggel talál egymásra. Ugyanakkor tény az is, hogy az egész első rész a felszínen marad: szép, vitathatatlanul működik, de kissé üres és céltalan.

A második rész fogalmazásmódjában fordulat áll be, a szavak ritkábbak és értelmük akkor is háttérbe vonul a puszta hangképzés és hangaláfestés javára. Helyette a mozgás kapja a főszerepet. Egy földöntúlinak ható lány (Bocz Sára) a félhomályban magányos újszülöttként fedezi fel a közönséget és a világot. Bocz lenyűgöző alakítást nyújt itt is és a későbbiekben is, mégis időbe telik, amíg az ember agya átáll erre a lassabb, sokkal inkább testi síkon ható jelenetsorra. Az ezt követő, Hakstol Sárával közös performanszok lenyűgözőek: az egymásra találás, a közös légzés és ének, majd a szétválás két külön, testi és lelki síkra bontják ki az első rész párbeszédének a témáit. Formanek az elején elmondta: az előadás egy kísérlet, és mi vagyunk a tesztközönség – talán ezért is figyelek fel pár megingásra az érthetőségben. Ugyanakkor nem egy jelenet elemi ereje önmagában elég ahhoz, hogy az ember gazdagabban távozzon az előadásról, mint ahogy bejött.

Például a két lány hosszú percekig ugrál, egy-egy társulatnak írt motivációs levelet szavalva. Miközben a színészek egyre nagyobb erőfeszítések közepette ismétlik, hogy mi mindent feláldoznának a színházért az állásinterjúk jól ismert, túlzó modorában, testükkel a színpadon, a reflektorok fényében bizonyítaniuk kell. A valahova tartozás vágya és az önrendelkezés itt bomlik ki a legszebben, amiben nem kevés szerepe van a két színésznő nagyon eltérő, mégis egyformán erős jelenlétének.

A Rászorultak összességében kicsit könnyed, kicsit kemény, kicsit közvetlen, kicsit stilizált. Egyszerre határozott és kísérletező. Igazi ínyencség.

(2015. június 13.)