A Békéscsabai Jókai Színház Koldusoperája alapvetően a társulat színészének, a Kijevben rendezést tanuló Katkó Ferencnek a vizsgaelőadása. A végeredmény e célra tökéletesen alkalmas: az alkotó bizonyítja, hogy képes teret használni, színészeket instruálni, tömegeket mozgatni, koreográfiákat az előadásba illeszteni – vagyis rendezni. Különböző alapanyagokat összegyúrva színpadra állította Bertolt Brecht zenés darabját, ráadásul úgy, hogy közben a rendőrfőnök, Tigris Brown szerepében ő maga is játszik benne.
A Koldusopera az 1928-as ősbemutatót követően elsősorban provokatív, szókimondó volta, valamint egyszerre realista ábrázolásmódja és groteszk humora miatt válhatott sikeressé. A londoni szegények világát középpontba állítva szókimondóan ábrázolja a gátlástalanságot, a korrupciót és az egyenlőtlenséget – miközben olyan helyszínekre (bordélyba, istállóba, koldustanyára, börtönbe) kalauzolta a nézőit, ahol azok amúgy nem jártak (vagy legalábbis nem vallották be), így a darabban taglalt problémák nagy részével nem is szembesültek. Ma azonban már más a helyzet: a Koldusopera olyan témákat vet el, melyeket mindannyian ismerünk – így önmagában kevés ahhoz, hogy az előadás érdekfeszítővé váljon.
Ennek ellenére Katkó Ferenc elsősorban musicalként gondolkodott a darabról, amit az általa igénybe vett „eszközök” (tánckar, mozgás, elsősorban énekes képzettségű színészek) is markánsan példáznak. És noha a Koldusopera musicalként korrektül valósul meg, a darab brechti éle éppen ennek köszönhetően veszik el: a rendezés színpadra állítja a darab környezetét, annak gondolatiságát azonban nem.
Sőt, mintha mindent meg is tenne azért, hogy amikor egy az eredeti szövegkönyvben szereplő, és akár ma is erősnek számító állítás hangzik el, a cselekményt az előadás játékosságába visszaterelve még tompítsa is azt. Amíg a Peachum-család személyében éppen a mai korban hús-vérnek és tipikusnak számító karakterek azok, amelyek életszerűtlenek és groteszkek, addig Bicska Maxi, a valóságban már rég letűnt alakja a leginkább életszerű. A rokokó-hangulatú jelmezek, a több esetben is túlrajzolt karakterek és a látványosságra való törekvés nem közelebb hozza, hanem eltávolítja a történetet a valóságtól és a nézőktől, így noha a rendező saját elmondása szerint, éppen azért esett a Koldusoperára a választása, mert nem akart egy „tinglitangli musicalt” színpadra állítani, Brecht műve jelen formájában pontosan azzá vált.
A brechti világképtől és gondolatoktól való kihátrálástól függetlenül maga az előadás még működhet kerek egészként – és hol többé, hol kevésbé működik is. Miközben azáltal, hogy ez a darab egy népszínház évi, rendes, szórakoztatási célú, zenés bemutatója, a Koldusoperának éppen a lényege veszik el. Ráadásul, mivel még ezeken a kereteken belül is készültek idén jobban sikerült előadások, így a Koldusoperának a POSzT versenyprogramjába való beválogatása mellett nem szólhat semmilyen szakmai érv.
Magát a pécsi előadást nehéz és nem is teljesen fair értékelni, hiszen bár a színház vállalta azt, hogy nem ugrik be senki Kara Tünde helyett Peachumné szerepébe, ugyanakkor a színészeknek nyilvánvalóan szokatlan lehetett úgy játszani a vonatkozó jelenteteket, hogy Kara Tünde helyén nem áll senki a színpadon, a szöveget pedig egy súgó olvassa be kívülről. Emellett többeknek ez volt az első pécsi fellépésük, így a Koldusopera csapata többszörösen idegen helyzetbe került. Ezért a Peachum-család jeleneteinek összeszedetlenségét, vagy az egyes színpadképek felborulását igazságtalan lenne számon kérni az előadáson – azonban vannak olyan sikertelenségei, amelyeket a szokatlan körülmény nem magyarázhat. Például Peachum (Tege Antal) és Polly Peachum (Gubik Petra) a rendezési koncepciónak és vélhetően az (ön)kontrollhiánynak betudható, végtelenül túlzó szerepformálása alighanem független a pécsi körülményektől. Tege Antal nem csak artikulálatlan üvöltésével, de énekhangi bizonytalanságával is felhívta magára a figyelmet. Vele ellentétben Gubik Petra hangi kvalitásaihoz nem férhet kétség – ugyanakkor még paródiaként is túljátszott jelenetei evidensen kérdőjelezik meg a színész zsűri részéről számára odaítélt Legjobb női alakítás díját. Arról nem is beszélve, hogy ezek a bohózati elemek szintén a brechti realizmust áldozzák fel - olcsó poénokért.
Velük ellentétben Borovics Tamás legalább üzembiztosan, korrekt hanggal, markáns kiállással játssza és énekli Bicska Maxi karakterét, melynek ellentmondásai inkább a rendezésből, semmint a színész előadásából fakadnak. Kisfaludy Zsófia kifejezetten kellemes meglepetés Kocsma Jenny szerepében, és noha talán kicsit könnyebb volt a dolga a többieknél (lévén a kurvák karakterei az előadásban eleve életszerűbbek), az előadás során messze tőle láthattuk a legkiegyensúlyozottabb játékot.
Noha az előadás a maga által mesterségesen teremtett keretek között el-elműködik, végül két szék közül a pad alá esik, mert brechtinek nem eléggé brechti, miközben szórakoztatónak sem elég szórakoztató. Nagy bajban lenne a magyar színházi élet, ha ez a Koldusopera valóban az év legjobb tizennégy előadása között lenne.
(POSzT, 2015. június 12.)
