Ennek az egyik oka az egyébként megkapó díszlet (Klimó Péter), amely puritán letisztultságával már az előadás előtt magára irányítja a figyelmet. A szögletes és szabályosan kacskaringózó fatestek és a belőlük bibircsókként kinövő, kérges fatörzsek – túl azon, hogy a főhős jól kitalált, majd az ösztönök révén félresikló karrierjének a metaforáiként is felfoghatók – izgalmas mozgásokat és kompozíciókat tesznek lehetővé. Azonban a nagy, szellős, vajfehér tér szabadságot és világosságot kölcsönöz az előadásnak, amely szembemegy a magányos öngyilkos bánatával. Így ugyan történeti síkon eljutunk a tragédiához, de érzelmileg ott ragadunk a kezdeti felszínességen. A Városmajorból behallatszódó madárcsicsergés és az a félresikerült gesztus, hogy az éppen nem játszó színészek afféle biodíszletként ide-odatáncolnak, és ezzel jelzik a helyszínváltásokat, csak rontanak ezen a helyzeten. A háttérben ugyan vannak non-figuratív (vagy legalábbis a takarás miatt nem felismerhető dolgokat ábrázoló) vetítések, de ezek is inkább csak elvontabbá teszik az összhatást, mintsem mélyebbé.
A színészeknek sem igazán sikerül megragadó sorsokat felvillantani. Lengyel Tamás Dr. Egry Ivánja hiteles karrierista ficsúr, de a tragikus pillanatai nemegyszer sekélyesek. A négy színésznő, ha nem is kiemelkedően, de derekasan megállja a helyét. Igaz, Szabó Vera Editje kissé talán kislányos femme fatalenak, de Ullmann Mónika végletekig megértő Józsája és Sipos Vera nadrágot viselő titkárnője izgalmas karakterek. Miklós Marcell leginkább egyetlen hangulatregiszterben hozza a jó kedélyű barátot. Györgyi Anna Edit anyjával lényegében zsigerből mutatja meg a hollywoodi filmek konzervanyukáját, megfűszerezve azzal, hogy nemegyszer látványosan féltékeny a lányára. Mindez azonban összességében nem elég ahhoz, hogy különösebben érdekeltté váljunk a szereplők sorsa iránt.
A jelmezek (Juristovszky Sosa), ha színvilágukban passzolnak is a díszlethez, alapvetően a századelő divatjára rímelnek. Szintén a kort idézi meg az a néhány eszköztelen, jelképesen lemozgott, az adott miliőre jellemző cselekvés, mint amilyen többek között a bridzs megjelenítése asztalra csapással vagy a folyamatos dohányzás sima fújással. Az ilyen játékok ritmikát, illetve sajátos stílust adnak, és a fentiekkel ellentétben kifejezetten jól működnek. Mindez alá pedig egy zenész elektromos hegedűvel és egy ritmusgéppel, élőben folyamatos, feszült dallamokat játszik. Ez a virtuóz produkció, legalábbis nekem, aki a zenész oldalán ültem, gyakran elvonta a figyelmemet a színpadi eseményekről.
Hidvégi Nóra rendezői elképzelésében ott van a potenciál, a szereplők lelkivilága izgalmas lehetőségeket rejt a Halálos tavasz esetében. Végeredményben azonban, a látványos próbálkozások ellenére, éppen ezekhez a lelkekhez nem jutunk közelebb az előadásban. Marad a saját karrierünk, büszkeségünk és szerelmünk arra, hogy átéljük.
(2015. június 14.)
