A váz szerint ugyanis mi, nézők, nem a Csínom Palkót látjuk, hanem egy ad hoc, pályakezdőkből és idős színészekből verbuvált társulat összpróbáján járunk, akik a daljátékot egy brüsszeli, EU-s finanszírozású vendégjátékra készülve mutatják be. Érdekes azonban, hogy míg a társulattal a próbán rengeteg gond akad, maga a daljáték lendületesen, profin halad, ráadásul meglehetősen nagy költségvetéssel. Ezzel csupán az a gond, hogy a Csínom Palkónak a játék szerint éppen nem egy operettszínházas produkciónak kellene lennie. Ezzel szemben a folyamatos vetítések, a látványos jelmezek (Horváth Kata munkái), az ostromjelenet alatti petárdasortűz mind-mind Kerényi Miklós Gábor rendező évek óta megszokott kézjegyei közé tartoznak.
Az Operettszínház társulata korrektül elénekli-eljátssza a Csínom Palkót. Amint azonban kilépnek a komfortzónájukat jelentő megszokott operettszerepekből, a bizonytalanságuk azonnal szemmel látható. Hús-vér színészkaraktereik ugyan a szövegkönyvben sincsenek kidolgozva, ez azonban nem ok arra, hogy a legtöbb esetben túljátszva jelenjenek meg. Szabó P. Szilveszter kuruckapitányként egy karizmatikus vezető és markáns színpadi jelenség, rendezőként azonban nem tud kilépni sem a bohém művész, sem az őrjöngő zseni toposzaiból. Kerényi Miklós Máté Csínom Palkóként hozza a tőle megszokott, lendületes táncos-komikus karaktert, szépreményű pályakezdő színésze helyett azonban csupán egy infantilis gimnazistát látunk. Dancs Annamária tűzről pattant menyecskéje, Lévai Enikő Éva gyönyörű hangja, Kállai Bori arisztokrata grófnője, Csere László modorosságával együtt is megragadó Piperec bárója tökéletesen elegendő lenne egy minőségi operett-előadáshoz abban az esetben, ha a rendező csupán a Csínom Palkót állította volna színpadra, ezúttal azonban a kontrasztot erősíti. Noha a darabbeli alkalmi társulat kiválóan énekeli el Farkas Ferenc dalait, és táncolja el Román Sándor profi, ám egy idő után sablonos néptáncos koreográfiáit, magáról a társulatról – akikkel kapcsolatban már ebben a felszínes tablóban is rengeteg valós, emberi probléma jelenik meg – nem tudunk meg semmit. Földes Tamás az egyik kivétel, aki Förgeteg szerepe mellett a kiöregedett színész Ottót is árnyaltan formálja meg, Lehoczki Zsuzsa pedig a színház legendájaként játssza el a színház legendáját: kár, hogy szövegének jelentős része megragad annál, hogy saját korábbi sikereire utal vissza.
Mindazonáltal legalábbis kérdéses, hogy ez mennyiben az ő felelősségük, és mennyiben múlik azon, hogy a kerettörténet, úgy tűnik, nem több egy erőltetett indoknál a Csínom Palkó című daljáték eljátszására. Holott ebben a bizonyos keretben jóval több dráma, jóval több eljátszanivaló is lehetne, mint magában a Csínom Palkóban. A fiatalok útkeresése, az idősek kétségei önmaguk „létjogosultságával” szemben, a rendező önazonossága mind-mind olyan valódi, az operettkliséken túlmutató problémák (nem mellesleg összetettebb színészi feladatok), amelyeket a történet újra meg újra feldob, ám a rendezés nem csapja le. Helyette folytatódik a „próba”, és jön a következő bokacsapkodós koreográfia.
Ha megfeledkezünk az ebben az értelmezésben amúgy is teljesen fölöslegessé vált kerettörténetről, akkor nem marad más, mint egy profin megcsinált daljáték. Ami önmagában elegendő lehetne, ha ez lenne a cél – ám az, hogy az alkotók kísérletet tettek arra, hogy a művet aktuálissá és érvényessé tegyék, arra utal, hogy nem ez volt. Azonban a színház részéről megjelenő kísérletező, koncepciózus alkotói szándék mellett sem mehetünk el szó nélkül, még akkor sem, ha ezúttal a végeredmény megkérdőjelezhető.
(2015. április 24.)
