Egy része persze az elejétől kezdve is világos a koncepciónak: például az, hogy egy lemeztelenített és egyetemessé tett bosszú történetét látjuk, amihez jól illik a sok vérvörös ruha az egyszínű, világos háttér előtt. De észre kell-e vennünk ezen a csupasz háttéren a szereplők óriási árnyékát? Direkt ilyen feltűnőek? Mert gyakran ott vannak, bizonyos fokig jól is néznek ki, de a színpadi kompozíciókhoz többnyire elég sután kapcsolódnak, és mintha nem lenne semmiféle szándék a mögött, hogy mikor látszanak és mikor nem.

Ilyen és ehhez hasonló bizonytalanságok jellemzőek Horváth Csaba rendezésére. Az alkotói elképzelés végig homályba burkolózik, miközben a fizikai színház, valamint a szöveg és a látvány ellentéte markáns, erőteljes jeleneteket hoz létre. A jó ötletek és koncepciómorzsák nem állnak össze egységes egésszé, és még az sem világos, hogy a végeredmény mennyiben van komolyan véve.

Szophoklész drámáját Bornemissza Péter írta át a XVI. században egy keresztény példázattá. Ez alapján dolgozott most Háy János, az eredeti történet azonban a sok átdolgozás után is lényegében azonos az antikkal: húsz évvel vagyunk azután, hogy Klütaimnésztra meggyilkolta a Trójából hazaérkezett Agamemnónt, és új férjével elfoglalta a trónt. Lányuk, Elektra élete kockáztatásával is gyászolja apját és várja, hogy fivére, Oresztész visszatérjen a palotába, hogy bosszút álljon.

Az előadás első felvonása kevésbé ironizál. Ennek összhatása sokkal inkább „hideg”: nem csak a szereplők többsége idegenkedik egymástól, de a színészi játék is távolságban tartja a szerepeket. Az érzelmeket, amelyek gyakran a szöveg sugallataival szemben fogalmazódnak meg, egy-egy egyszerű gesztussal mutatják meg. Ezek a gesztusok néha jól eltaláltak, máskor már-már szájbarágósan banálisak, mindenesetre nem lehetetlenítik el az árnyalt karakterábrázolást.

Így történik, hogy Elektra (Mészáros Sára) saját tragédiájában fürdőzik, a tékozló trónbitorló király (Szula László) mélyen belül reszket. Felesége, Klütaimnésztra (Takács Katalin) egy büszke, erős nő, aki azonban mégis megrendül az események hatására, amit Takácsnak sikerül visszafogottan, mégis kivételesen érzékletes módon megmutatnia. Oresztész (Nagy Norbert) pedig keservesen keresi a halott Agamemnónt pótló új apát, elsősorban a Kovács Zsolt alakította mester figurában.

A probléma a második felvonással tetőzik, amikor az eddigi megoldások erős túlzásokkal térnek vissza. Több, korábbi gesztus itt már úgy van kidolgozva, hogy a közönség nevessen, ugyanakkor ez az irány sem tűnik elég markánsnak ahhoz, hogy kétségek nélkül elfogadjuk, hogy innentől kezdve egy váratlan idézőjelről van szó. Különösen érthetetlen a befejezés, ahol előbb Elektra húgaként Érsek-Obádovics Mercédesz mond egy megindító monológot az igazság relativitására utalva, majd további két monológ hangzik el arról, hogy helyreállt a világ rendje. A három szöveg ellentéte ellensúlyokként nincs elég élesen beállítva, ugyanakkor az összhatásuk zavaró.

Pedig az ötletek magukban rejtik a potenciált. A bosszú le nem zárható spirálja, Elektra értelmetlennek és túlzónak beállított siránkozása, a lány a hatalmas trombitával, a nőiesség és a tehetetlenség összekapcsolásának dekonstrukciója, illetve a gyilkosságokra vonatkozó, folytonos igazoláskeresés. Izgalmas megoldás az idős, sérült színész színpadra helyezése, aki miközben a kórus és a narrátor funkcióját is betölti, engem a tehetetlen, de szellemiségében nagyon is jelenlévő Agamemnónra emlékeztet.

Nem világos, hogy mit szeretett volna Horváth Csaba. Komoly gondolatoknak nem elég komolyan vehető, gúnynak nem elég éles.

(Városmajori Színházi Szemle, 2015. június 20.)