Gyakorlott internethasználóként alighanem mindannyian tudjuk, mik a spamek: elég egy-két téves regisztráció, és azt vesszük észre, hogy önmagukat valódinak álcázva alattomos, sunyi módon ellepik a postafiókunkat és az életünket, miközben minden létező trükkel próbálnak pénzt vagy információt kisajtolni belőlünk, legyen szó millió dolláros nyereményről, bajba került afrikai diktátorsarjról, pénisznövelő beavatkozásról vagy épp kockázatmentes gigabefektetésről. Ebben a Spam operettben azonban nyoma sincs a spamekre jellemző lendületességnek (sem másnak). Az előadás ugyanis nem szól másról, mint egy besavanyodó félben lévő bolti eladóról, aki hisz egy spamnek, és emiatt csapot-papot maga mögött hagyva világgá megy egy alkoholista angoltanárral. Ezt követően aztán hiába is jelennek meg balfék politikusok, TEK-es tisztnők, jurtában élő, Velvetet olvasó „megyerek”, a társadalmi-politikai pamfletszerű elemek önmagukban kevesek ahhoz, hogy fel tudják lendíteni a cselekményt.
A már említett áthallások, a dramaturgiai lyukak, a szürreális helyzet, az erőltetetten hétköznapi karakterek mind-mind működhetnének jól, ugyanakkor a felsorolt eszközök közötti összhang nem válik elég hangsúlyossá.
Ráadásul, ha már zenés darab születik, akkor – még ha paródiának tekintjük is – nem árt, ha a dalok működnek, sőt jól működnek. Persze semmilyen dalok sorozatával is el lehet érni kifejező hatást, ugyanakkor egy szórakoztató célú előadás során is hasznos, ha a zenés betéteknek – melyek közül néhánynak azért fülbemászónak is illene lennie – van valamilyen funkciójuk. A Spam operett egésze olyan érzést kelt, mintha az alkotók egymásra vártak volna, azaz Tasnádi István szövegíró, Hajós András dalszövegíró és Dinyés Dániel zeneszerző, bár az alapfeladatot ellátták, egyikük munkája sem tud kiemelkedni a többi közül – és túl sok mindent Rudolf Péter rendezése sem tesz hozzá a végeredményhez. Mindezek eredője tehát nem több egy korlátozottan humoros, zenés vígjátéknál.
Ez legkevésbé a színészeken múlik. Kováts Adél néhol akármilyen megrázóan játssza is a bolti eladót, és Gazsó György lehet bármilyen hiteles a középszerű politikus bőrébe bújva, Szávai Viktória pedig akármilyen lelkes TEK-es tisztnőként, ha közben maga a történet nem nő fel hozzájuk. Pál András több szerepben is remekel, ezek azonban keret híján magánszámnak hatnak. És persze, nevetünk Csomós Mari nagymonológján, mosolygunk az utalásokon – de ezek az epizódok csak önmagukban működnek, az előadás egészének laposságán nem tudnak segíteni Mindeközben pedig Adorjáni Bálint szépfiú-alakítása ezúttal talán túl sok, Schneider Zoltán lesüllyedt tanára pedig kicsit halványabb a tőle megszokottnál – de ezek legalább részben, alighanem a szerepeik számlájára írhatóak.
A Spam operett „operettségét” a zene jellegtelensége, „spam-mivoltát” pedig maga a történet kérdőjelezi meg. Noha a színlap tanulsága szerint a mű P. Howard, azaz Rejtő Jenő hatása alatt jött létre, ebből a hatásból az egzotikus helyszínen túl nem sokat érezhetünk mi, nézők. És bár manapság nagy divat Rejtő nyomában járni, talán nem véletlen, hogy ez eddig senkinek nem sikerült igazán.
