Eric Bogosian és Jose Saramago szövegei az alkotók kezei között messze több lesz egy ütős one man show-nál az élet értelmetlenségéről. Az előadás a látszat ellenére nem a zsidó-keresztény valláskör alapvetéseit bontogatja el - ami eleve egy súlyosan idejétmúlt gesztus lenne, hiszen a modernkori kultúra az újkori racionalizmus kialakulása és főként a felvilágosodás óta ezt teszi. Az aradiak produkciója tehát nem az Ószövetséggel, sem nem Istennel perlekedik, és nem is valamiféle vallásos bigottsággal, hanem teveled és énvelem. Azzal, ahogy különböző ájtatos mázak és kritikus maszkok mögött, de mindannyian ugyanazt a kőkeménynek látszó, akrobatikus rock and rollt toljuk – méghozzá annak is a kidobós, rugdosós fajtáját.

Van abban valamiféle mutatványos jelleg, ahogy Harsányi Attila minden fordultában más és más, ám egyként erősen elrajzolt karaktert ránt magára, ám mivel ezek a figurák nem holmi lejárt szavatosságú szabványalakok, a pergő-forgó maszkabál maga is rock and rollá válik. Rúg, pont, rúg-lép, rúg, pont, rúg-fordul. Az előadás jól láthatóan tud arról, hogy a rock and roll nem egy tánc, de vajon mi, akik nézzük, megtudhatjuk-e ugyanezt? Tapasztó Ernő rendezése minél szellemesebb one man show, annál inkább másokról szól, és minél kevésbé szellemeskedik, annál erősebb színház.

Három plusz egy figurát kapunk az arcunkba vetésforgóban. Az első (Káin, filozófus, gengszter) miközben a Nagyfiút oltogatja folyamatosan, önmagát magyarázza nekünk delejes intenzitással és mérföldes gesztikulációval. „Isten hátat fordít nektek, isten nem szeret titeket. A sátán az úr eszköze, hogy elvégezze azt a piszkos munkát, amihez a nagyfiú nem szívesen adja a nevét.” A második (topmenedzser, Isten) egy már önmagában is pörgő forma, aki sem nem szorul magyarázkodásra, sem ideje sincsen erre. Megszakítás nélkül vonalvégen van: kül- és belügyeket intéz, a feleségével diskurál, nőt szervez magának, a titkárnőjével csekkoltatja a beérkezett halleluják pillanatnyi mérőszámát, miközben Noé is folyamatosan keresi őt.

Ezután az intenzívebb figurák után a leheletnyit magába roskadt rock sztár forma némi hendikeppel indul, cserébe viszont az egyetlen olyan alakítás, amelyik egyben alakulás is. Ha nem is maga a karakter változik, de az általa mesélt élettörténettel a magára irányított figyelem mindenképpen sűrűsödik – legalábbis az első, hosszabb megjelenésekor feltétlenül.

A fő alakok rotációja mellett egyszer megjelenik egy nehezen beazonosítható, ám annál úszószemüvegesebb arc (talán Noé, talán egy meghasonlott természetvédő), aki a földből lettünk, földdé leszünk - axiómán csavar egy felettébb kiábrándítót. Mialatt az élet körforgását egy olyan mókuskerékszerű élelemláncon keresztül írja le, amelyik a kemény szarból indul ki és a folyós szarig vezet, jelentős esztétikai, intonációs és mozgásos deformitásaival (hülyén néz ki, hülyén beszél és hülyén gesztikulál) megugorja Besenyő Már Megint Igazam Van István szintjét, és megközelíti a L’art pour l’art Társulat egy másik idoljának, Boborjánjának az idültségét. Ám bármennyire is ezen nevetünk a legtöbbet, az előadás egésze szempontjából sem különösebb szerepe, sem komolyabb súlya nincsen ennek a betétnek. Valamelyik amerikai gengszterfilm egyik keresztapájának a visszatérő szövege, hogy „Az élet furcsább a szarnál”. Eszerint nem furcsább. Ám amíg a többi alak belülről szaharrszagú, és ez prüszkölésre csavarja az orrunkat, addig ez a jelenet elvicceli a szart.

Harsányi Attila egy szál alsógatyában, fehér ingben, nyakkendőben, mindig más és más szemüveggel magán játssza ki ennek a színpadi rock and rollnak az egyes akkordjait. Amiből a zenei műfaj esetén összesen három van: mondjuk A-ból indítva A-dúr, E-dúr és H-dúr. Összhangzattanban az első óra második fele. Megesett egyszer, hogy egy nagylendületű rock bandába elhívtak zenélni egy olyan nagybőgős lányt, aki hivatása szerint egy szimfonikus zenekarban játszott. Az innovatív terv azt volt, hogy a basszust a nagybőgő fogja kiváltani. Az első próba egy közös dzsemmeléssel indult: a fiúk elkezdték játszani a bluest A dúr-ból. Három perc után a lány megkérdezte, hogy ez a dolog tényleg összesen ennyi és nem több? A Sex, drugs, gods & rock 'n' roll erre a kérdésre egyszerre válaszol igennel és nemmel.

Egy előadás alapesetben a tapsrend előtt véget ér, még akkor is, ha olykor mindenféle flikflakokat bele is komponálnak a meghajlás rituáléjába. Most, amikor Harsányi Attila fogadja és megköszöni a tapsot, mintha a maszkok alól még nem jött volna elő a színész. Mint aki már levette az álarcokat, de még nem találja az igazit. Miután végigdübörgött rajtunk, és a világra mondott igeneket és nemeket egyaránt kinevette, az előadás itt egy pillanatra megáll: nem táncol és nem zenél. És ezt a mozdulatlan és termékeny csendet a taps sem írja át.

Másfél órányi játék után Harsányi Attila végül ott áll testileg és lelkileg is csatakosan, miközben nekünk legfeljebb gyöngyözik a homlokunk. Fordítva azért jobb lenne.