Az események középpontjában a Vizy család áll, egy tipikus keresztény középosztálybeli család, illetve csak házaspár, mert egyetlen kislányukat elvesztették. Ez a tragédia aztán beárnyékolta egész életüket, különösen az asszonyét, aki így a család helyett cselédjei felügyeletére tette fel egész életét. Vizy Kornél a veszteséget más hölgyek ágytársaságában heverte ki, és már csak arra vár, mikor lesz a konzervatív úri középosztály újra az ország vezető ereje, hogy ő ismét rangjának és képességeinek megfelelően szolgálja a hazát. A tiszavirág életű kommün meglehetősen kellemetlenül érintette őket, hiszen éppen társadalmi pozíciójukat kérdőjelezte meg, illetve azt a berendezkedést, ahol ők az urak, a cselédek pedig a szolgák. Nem véletlenül indul a történet éppen Kun Béla menekülésével, hiszen csak a proletárdiktatúra utáni rendben van mindannak értelme, amiről az Édes Anna szól.

Lendvai Zoltán rendezése a hagyományos és a modern színházi formák különös egyvelegét állítja elő. A díszlet és a jelmezek (Sántha Borcsa) első látásra korhű módon idézik fel a két világháború közötti korszakot, de mikor a hagyományos faajtó keretén revülámpák gyulladnak fel, az mindjárt felülírja a látszólagos realizmust. Mindez elsőre szokatlan, furcsa, eklektikus, de a rendezés következetesen viszi végig ezt a stíluskeverést, így egy idő után már mi is elfogadjuk az előadás világának szabályait. A történet elbeszélése inkább hagyományos, melyet időnként revüműsorok szakítanak meg, és többször felhangzik Fellini Amarcordjának főcímzenéje Nino Rotától, de ezek a mozzanatok nem tűnnek tolakodónak, hanem szépen beleszervesülnek az előadás egészébe.

A narrátor szerepeltetése szintén kizökkentésként hat. Ez a megoldás színházi előadások esetén könnyen sülhet el rosszul, és ha nem tudja megindokolni a jelenlétét, akkor kényszeredett ötletnek tűnhet, mintha a színpadra alkalmazó és a rendező (aki itt egy) nem bíztak volna abban, hogy képesek tisztán színházi eszközökkel elbeszélni a regény sztoriját. Lendvai nagyon szűk mezsgyén egyensúlyoz, de éppen az előadás helyenként előbukkanó revüjellege miatt a konferansziéként ügyködő narrátor tökéletesen megtalálja a maga helyét. Ehhez persze kell Keresztes Szabolcs játéka is, aki nagyon elegánsan és magától értetődő természetességgel hozza ezt az „itt is vagyok, nem is vagyok itt” karaktert: időnként leül a családi kanapéra, időnként kiül a színpad elejére, mintegy közénk, onnan szemlélve és kommentálva az eseményeket, időnként táncra perdül a többiekkel együtt, sőt, még egy kisebb szerepet is eljátszik.

Lendvai jól teremti meg a közeget, amelyben a történet játszódik. Az előadás finoman jelzi a középosztály üres szórakozásait, hetyke öntudatát, az alsóbb társadalmi osztályokkal szembeni oktalan megvetését, persze az ábrázolás inkább az úrnő–cseléd-viszonyra van kihegyezve, hiszen ez az események mozgatóereje. Az úri feleségek nem tudnak másról beszélni, mint cselédjeikről, szinte rabjává válnak szolgáiknak, különösen Vizyné, aki azzal kíván kitűnni a többiek közül, hogy neki van a legszorgalmasabb cselédlánya. Ezután az előadás dramaturgiailag és színészileg legnehezebb feladata hihetővé tenni a szinte a semmiből születő gyilkosságot, amely akadályt – elsősorban a két női főszereplőnek köszönhetően – a rendezés sikerrel is vesz.

Az Édes Annát nem érdemes színpadra alkalmazni, ha nincs megfelelő színésznő a címszerepre. A Csíki Játékszín és Lendvai Zoltán nagyon szerencsések, hiszen Czikó Juliánna – hangozzék ez bármily közhelyesen – valóban maga Édes Anna. Ugyanúgy el lehet hinni neki, hogy félénk és dolgos cselédlány, minthogy sugárzóan szép nő, aki cselédgúnyájában is vágyat ébreszt az úrikisasszonyokhoz szokott Patikárius Jancsiban. Bende Sándorban megfelelő partnerére talál, aki jól hozza a léhűtő, felelőtlen úrifiú szerepét. Bartalis Gabriella Vizynéja kellően hisztérikus, kellően perszóna, miközben meg tud mutatni valamit a nő élettragédiájából is. Veress Albert Vizy Kornélja maga a keresztény úri középosztály: délceg, öntudatos, karrierista, de ezek mögött csak az üresség tátong.

A Csíki Játékszín előadása nem tör többre, minthogy színpadon megjelenítse Kosztolányi regényét, de nem holt klasszikusként nyúl hozzá, hanem élő, a mának is szóló műként. Ez pedig már elég egy jó színházi estéhez.

(Városmajori Színházi Szemle, 2015. június 27.)