Adott egy, a százszázalékos munkanélküliségi rátához drasztikusan közelítő (zsák)falu. A nők flakonokat gyűjtenek, a férfiak isznak. Van templom, és van kocsma – előbbi kötelező, utóbbi szükséges. Van pap, de maga sem tudja, miért; van postás, aki hozza, majd ugyanazzal a körrel viszi is a segélyt; és van munkaközvetítő, aki néha-néha és teljesen feleslegesen jön – legalábbis amíg meg nem verik. És persze vannak házaspárok (családoknak azért nem mondhatjuk őket, és nem csak a gyerekek hiánya miatt nem), akik valamikor valamiért egymást választották, és azóta is ennek a levét isszák – amikor épp nem pálinkát.

Már az is beszédes (lehetne), hogy mindennek a közegnek a legstabilabb, mellesleg legnormálisabb pontja a falu bolondjaként narrátori feladatokat is ellátó lány (Sárközi Nagy Ilona), ám ez az adaptáció erre a csavarra sem ad semmilyen magyarázatot. Hacsak azt nem, hogy ő az, aki a körülményeket, a látottakat bármilyen fennakadás nélkül, a maga természetességében, boldog mosollyal az arcán képes elmesélni – a problémákra való figyelemfelhívás, panaszkodás, düh, csalódottság és fásultság nélkül. Ahogy ezt nagyjából ki is mondja: a kudarcok nem számítanak, csak béke legyen és összetartozás.

Az egy óra ötven perces előadás első fele egyben az ereje is: ekkor ismerkedünk meg a közeggel, a szereplőkkel és az alaphelyzettel. Ez a rész - minden döcögőssége mellett és minden eltérő szándék ellenére is - képes láttatni A mi utcánk realista stílusát, hangulatát és nyelvezetének fanyarságát, miközben kérdéseket is megfogalmaz. És noha az átirat humora részben megmarad a sztereotipikus alkoholista-vicceknél, néhány momentum túl tudja ezeket szárnyalni: ilyen például a tüdőbetegségtől mint fertőző vírustól félő falusiak esete, a Vranyecz Artúr által kiemelkedően megformált Béres szomszéd teljesen irracionális évődése a feleségével, vagy épp a segélyeket kiosztó, majd azokat hiteltartozás miatt visszaszedő postás jelenete is.

A színészi játék a darab történetvezetéséhez hasonlóan hullámzó. A már kiemelt Vranyec Artúr mellett Mercs János agresszív és frusztrált Lajosa, Bakota Árpád és Ráckevei Anna kocsmáros házaspárja és Szakács Hajnalka Sós Katija emelkedik ki (főleg a már említett realista jelenetekben). Kiss Gergely Máté szerencsejátékfüggő Oszija, Varga Klári és Krajcsi Nikolett feleségei, valamint a lelkész önkéntes segítőjeként a szimmetria miatt jelenlévő Majzik Edit azonban nem egyszer túlzóak. A halálos beteg férje ápolása miatt duplán reménytelen helyzetben lévő Rózsikát alakító Kacsur Andrea monológja elgondolkodtató, ugyanakkor néha az ő eszköztára sem illik az általa játszott egyszerű vidéki asszonyéhoz.

Az állóvizet két idegen kavarja fel: a keveset szóló, ám akkor látszólag erőset mondó Aladár (Papp István) és az eltorzult naivaként megjelenő Ágika (Szűcs Kata), akik a városból érkeznek. Néhány döccenő ellenére jól megértik egymást a helyiekkel, kétségünk sem lehet afelől, hogy hamar be fognak illeszkedni. A megváltozott helyzetben látszólag tényleg a felszínre törnek az elrejtett konfliktusok: a férjeknek elegük van a pénztelenségből, az asszonyoknak a férjekből – az eltervezett gyors megoldások abszurd és sikertelen volta azonban néhány olcsó poénnál nem ér el többet.

Minden megközelítésmód ellenére azonban ez az egész mégsem lehet abszurd – akármi is ennek a közjátéknak a kimenetele, és akármilyen idilli összeborulást is látunk a fináléban (szinte már csak az hiányzik, hogy közösen elénekeljék a Szeressük egymást gyerekek című örökzöldet), igazán vastag szemellenzőt kell ahhoz viselnünk, hogy ne lássuk: a munkanélküliség, a feszültségek, a feleségverések éppúgy folytatódnak majd, mint ahogy eddig is. És azért azt se felejtsük el, hogy az egyik balta mégiscsak véres lett…

(Városmajori Színházi Szemle, 2015. július 4.)