Persze így is lehet musicalt színpadra állítani, sokan érvelnek is azzal, hogy egy musical új keretek közé helyezése akár ellentétes is lehet a szerző szándékával. Ugyanakkor Andrew Lloyd Webber a húszas évei elején járva írta meg a Jézus Krisztus Szupersztárt, mely a New York-i ősbemutatót követően sokaknál kiverte a biztosítékot, részint a bibliai történet modern zenei keretek közé helyezése miatt, részben pedig azért, mert Jézust nem istenként ábrázolta, hanem egy vágyakkal, bizonytalansággal, félelmekkel teli emberként. Márpedig egy fiatal zseni tabudöntögető szándékával aligha állna ellentétben, ha egy rendező valamit, bármit kezdene a darabbal.
A Jézus Krisztus szupersztár a világ egyik legolvasottabb és legtöbbet idézett könyvének egyik kulcsjelenetét, Jézus halálát és az azt megelőző napokat dolgozza fel. Ennek megvan az előnye, hogy a cselekmény vonala gyakorlatilag mindenki számára ismert, emellett Webbernek mesterien sikerült árnyalnia a Bibliában egyoldalúan kibontott karaktereket (ez nem csak a három főszereplőre igaz, hanem a mellékszereplők közül is többekre). És noha a mű Júdás nézőpontjából mutatja az eseményeket, Forgács Péter győri igazgató rendezésében ezek a szálak is csak annyira vannak kibontva, amennyire azt a rockopera kötöttsége feltétlenül szükségessé teszi.
Pedig az előadás elején vannak ígéretes jelek: a Bátonyi György által jegyzett, amfiteátrumszerű lelátóként és lépcsőként is működő díszletek (amelyeket egyébként az ide-oda futkosásoknál változatosabban is lehetett volna használni), valamint Jézus és az apostolok jelmeze, amely a korok közötti átmenetet idézi (Tordai Hajnal munkái) egyaránt figyelemfelkeltőek. Ezzel szemben a főpapok hatalmat kifejező ruhái már inkább csak feltűnést keltenek, Júdásnak a halálát követő fekete popsztár öltözete annak karokról lecsüngő, fekete tartozékaival leginkább vízi hullára emlékeztetett, a díszletlépcsők pedig vakító és színváltó fényeikkel éppen olyanok a margitszigeti éjszakában, mint egy kereskedelmi televízió tehetségkutató fináléja a szavazatok lezárása előtt.
Összességében tehát egy szimpla show-t látunk és steril rockoperát hallunk – legalábbis a főszereplőket illetően. Noha a rendezés sok minden más mellett arra sem ad magyarázatot, hogy Jézust miért egy, a szerep életkoránál jóval idősebbnek ható színész formálja meg, Szomor György hangi kvalitása nem csak a színpadon jelenlévők közül emelkedik ki, hanem országosan is. Egyik sikerszerepét már a sokadig rendezésben ölti magára: a Gethsemane most is hibátlan, színészként pedig ezúttal nincs sok tennivalója. Sándor Péter Júdása kellemes csalódás: a hangi nehézségeket tekintve Jézussal vetekedő szerepet megbicsaklás nélkül énekli el, a karaktert fiatalos lendülettel illusztrálja: eleinte lázadó a lázadók között, később áruló, de elhisszük neki, hogy nem érdekből, hanem lelkiismerete szerint lép az útjára.
Én, személy szerint Mózes Anita Mária Magdolnája láttán-hallatán veszítettem el az előadásba vetett hitemet: a musicalirodalom egyik legösszetettebb női karakterének nyomát sem lehetett látni az alakításban, csupán látható érzelmek nélkül előadott dalokat hallottunk a nézőtérről. Fejszés Attila Pilátusa nem tudott kitűnni, sem a karakter vívódásának ábrázolását tekintve, sem hangjával, a rendező, Forgács Péter által játszott Heródes szólódala pedig minden jelmezbeli igyekezet ellenére sem lett igazán lendületes.
A győri Jézus Krisztus szupersztár nem okozott csalódást, ugyanakkor mást sem nagyon. A két óra húsz perces játékidő alatt nem történt sem több, sem kevesebb annál, mint hogy korrektül elénekeltek egy rockoperát. Biztosra mentek, és nem hibáztak nagyot, így a végeredmény sikere garantált: ugyanakkor valódi hozzáadott érték híján kérdés, hogy a vastaps elsősorban a konkrét produkciónak, vagy inkább Webber valóban remekbe szabott darabjának szól.
(Margitszigeti Szabadtéri Színpad, 2015. július 17.)
