Alighanem sokan emlékezünk a színház több mint tíz évvel ezelőtti bemutatója, a Rómeó és Júlia által kirobbantott nagy sikerre (a darab havi két-három alkalommal mindmáig teltházzal fut). Kiadtak belőle CD-t és DVD-t, legismertebb dalát a rádiók is felkapták, jöttek a vidéki haknik, és tömegesen jelentek meg a rajongók a színház körül. A darab több, mára középgenerációsnak számító színésznek hozta meg az országos hírnevet és (el)ismertséget, és tette őket mindmáig a színház sztárjaivá. Jelenlétük azonban, bár kétségtelenül fontos az Operettnek, immár nem elegendő (már csak a musicalek tipikus szerepkörei miatt sem). Új, fiatal arcokra lett szükség, akiknek a népszerűségéhez azonban önmagában nem elegendő sem a repertoárdarabokban történő szerepátvétel, sem a (mögöttes tartalom nélküli) bulvárszereplés. A javarészt a színház saját musicalképzőjében végzett, kvázi pályakezdők számára a Fame-nél kevés ideálisabb darab képzelhető el: gyakorlatilag róluk, fiatal művésztanulókról szól, ráadásul közönség-előadásként már elég rég futott Magyarországon ahhoz, hogy más, ismert arcokhoz kössék a szerepeket (vizsgadarabként, nem meglepő módon, gyakran előkerül). Mindemellett az előadás a színház által az elmúlt hónapokban futtatott, részben a főszerepeket játszó fiatalok ismertségének növelését célzó marketingkampánynak is egy ügyes lezárása.
Ez persze önmagában édeskevés lenne ahhoz, hogy jó előadást lássunk, ám a produkcióba fektetett, szemmel láthatóan rengeteg munka ezúttal meghozza a gyümölcsét, és a társulat gyakorlatilag a lehető legtöbbet hozta ki a Fame-ből. Balogh-Barta Viktória koreográfiái lendületesek és látványosak, Bátonyi György díszletei pedig nem csupán nem túlzóak, de kifejezetten jól használhatóak is. És noha Somogyi Szilárd rendező az Isten pénze után megint nem igazán találja a saját hangját (egyebek mellett az előadás első pár perce például kísértetiesen emlékeztetett a két éve bemutatott Ghostra két komoly fegyvertényt mindenképpen a javára kell írni. Mivel egy dobos lány, egy billentyűs fiú, egy fúvóhangszeres fiú valamint egy balett-táncos lány is szerepel az előadásban, a végleges szereposztás kialakítása nem lehetett evidens feladat - és ebben az esetben a különböző művészeti területekről érkezett fiatalok összeszokott csapatként muzsikálnak (szó szerint is). A főiskola korábbi, (Nagy Bea, Petridisz Hrisztosz, valamint a hegedűs rongyos bőrébe bújó Czenner Krisztina által megformált) kisiklott életű növendékeinek állandó jelenléte pedig nekünk mementóként, a növendékeknek intő jelként szolgálhat. A rosszul megírt jelenetekkel és közhelyes párbeszédekkel azonban Somogyi sem tudott mit kezdeni, a Fame tehát csak részben lép túl önmaga korlátain.
A darab és a rendezés mellett a színészi játék is hullámzó: noha énektudásban valamennyi szereplő megüti az Operettszínházban elvárható mércét, a szerepformálásokon érződik, hogy közel sem mindenki tart ugyanott. Míg a két Serena (Simon Panna és különösen az emberi és komikai oldalát is hitelesen megcsillogtató Jenes Kitti), valamint a Nicket játszó Kocsis Dénes érett, kész játékkal alakítja szerepét, a kisiklott életű Carment játszó Gubik Petra és Muri Enikő (valamint a második szereposztás Nickje, Veréb Tamás) gyakran esnek túlzásokba.
A darab egyik legnagyobb hibája, mint az már többször is elhangzott, a rosszul, vagy épp egyáltalán nem megírt szerepekben rejlik. Erre a két legjobb példa a karakterszínész-jelölt José és a színesbőrű Tyrone-ról a magyar változatban orosz akcentusú Jackre változó táncos-őstehetség alakja. Amíg Jackként Szabó Dávid és váltója, Gömöri András Máté a teljesen irracionális viselkedés és dialógusok ellenére érzik a határokat, ez egyáltalán nem igaz a José szerepét alakító Kerényi Miklós Mátéra. A tőle már sokadjára látott, túlzó szellemeskedéssel alakított, végletesen balfék karakter talán elfér a Mágnás Miska félnótás grófjaként, a Fame-ben azonban megmagyarázhatatlanná teszi azt, hogy José végül hogyan szerzi meg a diplomáját.
Minden dicséretet megérdemel Vágó Zsuzsi, aki számos korábbi (és még jelenleg is játszott) musical-főszerepét követően most példaértékű alázattal áll be a fiatalok mögé a második sorba, ezúttal – az egyébként szintén nem túl jól megírt – Mabel szerepében. Szólója méltán érdemel vastapsot, ám az Elfújta a szél Scarlet-jelmezének bevonása nem több egy olcsó poénnál, amely fájóan háttérbe szorítja a darab által felvetett dilemmát a művésznövendék pályaválasztásáról. A rendezés ezt leszámítva nem vitte túlzásba az ehhez hasonlóan garantált ám irreleváns sikert hozó megoldásokat, noha azért némi Rómeó-utóérzet is feltűnik a színpadképek között. És bár az ováció alapján nagy bizonyossággal levonható az a következtetés, hogy a színház törzsközönsége nagyon is díjazza a színház korábbi bemutatóira vonatkozó utalásokat, jómagam ezúttal sokkal szívesebben tapsoltam meg Vágó Zsuzsit az Elfújta a szélnél egy klasszissal értékesebb Fame-ért.
A főiskola négy tanárját alakító, összesen nyolc színész ékes bizonysága annak, hogy nincs két egyforma pedagógus. Szulák Andrea határozottan, Nádasi Veronika mereven ábrázolja a szabálycentrikus igazgatónőt, Miss Shermant. Mr. Myers szerepére a színház két vendégszínészt hívott meg: Németh Kristóf már-már agresszivitásig határozottan, Vasvári Csaba pedig tartózkodóan szigorúan formálja meg a drámatanárt. Pálfalvy Attila zenetanára magába forduló és morcos, Csuha Lajosé pedig olykor egészen humoros, fiatalos, idős úrként jelenik meg. Auksz Éva operettszínházi visszatérése alkalmából remekül mutatkozik be Miss Bell, a tánctanárnő szerepében, a színházban az utóbbi években csak kisebb szerepekben látott Vásári Mónika pedig szintén jó választásnak bizonyul.
Az előadás minden sekélyessége és közhelye ellenére (megtudjuk például, hogy a drog rossz, az élet pedig nem Big Mac) szokatlanul sok érvényes kérdést is feltesz. Ilyen a tanárnők vitája a művészeti oktatás módjáról, és ilyen a szülői nyomáshoz való igazodás helyett a saját hangját kereső Schlomo története. Nem csupán művészhallgatókat látunk, hanem tehetséges, rengeteget dolgozó, ám aggódó, néha frusztrált, egy-két esetben egyenesen komplexusos fiatalokat, akik közül néhányan eleget dolgoznak ahhoz, hogy utána majd még többet és keményebben dolgozhassanak, néhányuknak pedig mindez nem sikerül.
A fő kérdés a tehetség és alázat, a szakmai tudás és hírnév, a könnyű siker és kemény munka részben feloldhatatlan ellentéte, és nem is egyértelmű a válasz arra, hogy kinek melyik utat érdemes követnie (szükség és igény mindkettőre van). Maga az előadás tudatosan és tudat alatt is foglalkozik ezzel a nyitott kérdéssel, még azon keresztül is, hogy a gyors sikerre váró Carment két, korábban az X-Faktorban feltűnt énekesnő játssza, akik épp most dolgoznak a profilváltáson. Így fordul erénybe az előadás egyik hibája, nevesül az, hogy az ő színészi alakításuk nem olyan erős: ez a gyengeség pontosan azt húzza alá, hogy ki lehet ugyan hagyni néhány, amúgy keményen és sok idő alatt megmászható lépcsőfokot, de hosszú távon nem érdemes.
Ezt alátámasztandó a finálé célja is kettős. A film sárga taxis jelenetét felidézve végre eléneklik a várva várt címadó dalt, amely körülbelül ugyanolyan bizonyossággal garantálja a sikert, mint a Hair Let the sunshine in-je, miközben a már meghalt Carmen táncol azon a sárga taxin: jönnek új Carmenek, új diákok, új aspiránsok, és közülük is lesz, akinek sikerül, és lesz, akinek nem. A kemény munkáról és alázatról szóló üzenet talán nem is annyira nekünk, mint inkább az előadás fiataljait játszó színészeknek szól: ha ők megértik és belátják, hogy miért kell hajnalban táncórára menni, miért kell Sirály-jelenetekkel is foglalkozni, és miért nem elég a puszta tehetség és népszerűség, akkor a darab nem csak marketingszempontból teljesíti a küldetését. Mi, nézők, pedig ezúttal nem csupán szórakozhatunk.
(2015, július 26. és 27.)
