A Magyar Színházban tavaly bemutatott Sondheim-mű, a Vadregény noha a visszajelzések alapján megosztó előadás lett (számos hibával a megvalósítás során), finoman tabut döntögető témaválasztásával, ironikus humorával, valamint az ezekhez illő remek dalokkal és dalszövegekkel ki tudott emelkedni a musicalek mezőnyéből. Ezúttal azonban az összetevőknek épp a sava-borsa hiányzik, így csupán egy prózai vígjátékot látunk zenei betétekkel.

Ráadásul a Plautus három egyfelvonásos művéből összeállított darab története a megtévesztésig hasonlít egy sablonos francia bohózatra. Adott egy vele egykorú, diktátorhajlamú felesége mellől félrekacsintgató, idős patrícius, egy hősszerelmes fiatalember, egy őt segítő értelmes rabszolga, egy őt gátló, komikusan stréber rabszolga és néhány, a cselekményt még tovább bonyolító, érdekes mellékszereplő. Félreértések, ajtócsapkodások, gatyaletolás – kacaj, taps, kalap-kabát…

Azonban ez a forma ezúttal mégsem működik maradéktalanul. Maga a történet túlságosan is lassan bontakozik ki előttünk, emiatt az első felvonás - jobb szó híján – egyszerűen unalmas. A második rész kétségtelenül frappánsabb és izgalmasabb is (ami így mégiscsak szerencsésebb, mintha fordítva lenne), ám egy bohózatra hajazó előadás során már néhány jelenetnyi eseménytelenség is kockázatos, nemhogy egy egész felvonás. És ezt nem menti az sem, ha egyébként az egész előadást egyfajta karikatúrának tekintjük is.

Ráadásul ennek a műfajnak az elsődleges feltétele a másodpercre kiszámított, egyre gyorsabban pörgő cselekmény, amit ezúttal sokszor éppen Sondheim dallamai törik meg ezt: a zenei betétek ugyan színesebbé teszik a történteket és különlegesebbé az előadást, ugyanakkor kétségtelenül tovább lassítják mindkettőt. Sondheim zenéje egyszerre frappáns és éppen a kellő mértékben rómaias – azonban a cselekmények pörgésének már említett igénye miatt kérdés, hogy az ilyen jellegű bohózatokhoz egyáltalán illenek-e dalbetétek.

A Réthly Attila rendező által vezetett alkotói csapat egyébként korrektül megoldotta a feladatát. Velich Rita római jelmezei látványosak, Cziegler Balázs épületdíszletei pedig nem csak célravezetőek, de olykor önálló humorforrásként is szolgálnak. A Silló István vezette zenekar harmonikusan működik együtt az előadással, Kocsis Tamás koreográfiái pedig fontos pillanatokban lendítenek az előadáson – mindezt ráadásul úgy teszik, hogy az elsődleges látványelemnek számító, három lányból álló tánckart is jól használja fel a produkció.

Mindemellett a színészeken sem múlik semmi. Vida Péter ismét bizonyítja, hogy az ország egyik legkiválóbb karakterszínésze, és a szó legjobb értelmében komédiázza végig az előadást, sokszor a hátán cipelve azt. Molnár Piroska és Szombathy Gyula kettőse egyenként és együtt is jól működik, ráadásul ők azok, akik a bohózatcsinálás közben a leginkább képesek megmutatni karakterük emberi oldalát. Szabó Győző hetvenkedő katonája testhezálló (ha épp nem énekel), és Pindroch Csaba sarkítva alakított lánykereskedője is illik az előadás jellegéhez, valamint Domonkos Zsolt Hysteriuma is dicséretesen megformált szerep. Azonban a hősszerelmeseket játszó Bánovits Vivianne és Mózes András nem képes meggyőzni minket arról, hogy a látott hajcihő valóban az ő szerelmük miatt történik.

Vannak az előadásnak jól működő részei, jelenetei: a színház a színházban keret több humoros lehetőséget is rejt magában, valamint néhány morbidabb epizód és több mellékszereplő is joggal kapja meg a neki járó nevetést a nézőtérről. A legtöbb vicc azonban kevés eredetiséget tartalmaz, így az előadás prológusában ígért önfeledt kacagásig nem jutunk el.

(2015. június 25. )