A Tévedések vígjátéka, sok műfajtársával ellentétben, nem holmi szeretős-ajtócsapkodós alaptörténeten nyugszik, hanem egy hajókatasztrófa miatt szétvált két ikerpáron, akiket részben az apjuk, részben a másik felük kutat – a helyzetet bonyolítja, hogy az a két város, ahova az egy-egy Antipholus és Dromio kerültek, azaz az itáliai Szirakuza, és a török Efezus éppen ellenséges viszonyban van egymással. Mindezek az összetevők remek táptalajt biztosítanak egy sokszínű, erős karaktereket felvonultató, mozgalmas és hangulatos előadáshoz.
Kerényi Miklós Gábor rendezésének legnagyobb érdeme, hogy a Dóm tér elbírja Shakespeare-t, és Shakespeare is elbírja a Dóm teret, miközben a klasszikus, félreértéseken és személytévesztéseken alapuló vígjátékot különböző, a szegedi nyári estéken már megszokott látvány- és hangulatelemekkel pörgeti fel. KERO korábbi dóm téri rendezéseiben feltűnt már helikopter, lovaskocsi és sportautó is, ezúttal többek között egy motorbicikli, egy szamár és egy tevekölyök kerültek sorra – ezeknek a történet szempontjából többnyire egyáltalán nincs jelentőségük azon túl, hogy a kavalkád-hangulatot fokozzák (az első felvonás során akár az is megfordulhatott a fejünkben, hogy egy elefánt még pont elfért volna a rendezői balon). Szintén a keleties káoszért felelnek Vajdai Vilmos zenei betétjei (az álarab nyelven elénekelt Mozart!-szonáta felett azóta sem tudok napirendre térni) valamint Füzér Anni alapos, de olykor sablonos jelmezei is. A forgószínpad segítségével folyamatos mozgásban lévő díszletek (Horgas Péter), a Pálmai Anna és Szinetár Dóra által (ki)használt medence valamint a nagy létszámú, táncosokból és statisztákból álló sürgő-forgó tömeg mind-mind az őrület továbberősítését szolgálják – ezúttal azonban mindezek mellett maga a darab sem szorul háttérbe.
Ez az előadás ebben a formában teljes mértékben a szórakoztatásról szól: ennek egyik eleme maga a Shakespeare-vígjáték. A többi, imént felsorolt kellék nincs alárendelve a Tévedések vígjátékának, ugyanakkor jól működik együtt vele. Az első perctől az utolsóig minden hatásvadász – ugyanakkor hatásos is, ráadásul nem kevesen éppen emiatt váltanak jegyet a Dóm térre. Frappáns gegek és néhány mai szófordulat dobja fel még jobban az amúgy is pörgős shakespeare-i szöveget – mindezek eredőjeként a közönség egy pillanatig sem unatkozik.
Az előadás legfontosabb feladatát a két testvérpárt megformáló (ezúttal) négy színész látja el – különösen érdekes látni az urak-szolgák kapcsolatát. Szirakuzai Antipholus és Dromio bőrében Telekes Péter és Molnár Áron két laza és felelőtlen fiatalembert játszva egy igen összeszokott párost mutatnak, Efezusi alteregóiknál (Adorjáni Bálint és Klem Viktor) jobban érződik az alá-fölérendeltségi viszony valamint az olaszosnál kevésbé bohém, ám még annál is temperamentumosabb kulturális háttér is. Négyüket remekül egészíti ki a sokoldalú feleséget megformáló Pálmai Anna valamint az unottságát egészen gyorsan szenvedélyességre cserélő húg, Szinetár Dóra.
Amíg Haumann Péter Égeonja tökéletesen foglalja keretbe az előadást, addig Molnár Piroska Emiliája, néhány perces jelenlétét elnézve fájóan keveset van színpadon. Csuja Imre sejkszerű városvezetője határozott, markáns, de talán nem elég karizmatikus – egy demokratikus választáson aligha jutna hatalomhoz. Bezerédi Zoltán hol tenyérbemászó barát, hol harsány kereskedő, Szabó Győző pedig már sokadik alfahím-karakterét alakítja. Vajdai Vilmos sarlatánja nem elég szuggesztív és nem is erőteljes – Magyarországon már nyilvánvalóan bevonták volna a működési engedélyét.
Az előadás áshatna mélyebbre a „Ki kicsoda?” örök dilemmájába, vagy épp a városok, népek közötti küzdelmet hegyezhetné ki élesebbre – ezúttal ilyesmiket nem látunk-hallunk. Szórakozni azonban szórakozunk, néha meghökkenéssel (férficsók, fenékvillantás), néha pedig meglepődéssel (transzparensek, bohóckodások) kísérve – márpedig ezúttal aligha várhattunk és akarhattunk ennél többet.
(Szegedi Szabadtéri Játékok, 2015. augusztus 1.)
