Az öreg hölgy ezúttal Egerből látogatott Budapestre, hogy egykori szeretője haláláért felkínálja Güllen város lakóinak és a Nemzeti nézőinek a megváltást jelentő, elképzelhetetlenül óriási pénzösszeget. Dürenmatt egyszerre társadalomkritikus, tálcán kínálja az aktualitás potenciálját és közben végletesen abszurd. Ezt a kettősséget nehéz a színpadon visszaadni: a Gárdonyi Géza Színház vendégjátékában mégis ott van, de igazán egyik véglet sincs markánsan kijátszva és eredeti megoldások, illetve erőteljes alakítások híján az előadás végül kissé lapos marad.

Azért bizonyos irányvonalak megfigyelhetők Csiszár Imre rendezésében: míg az eleje inkább az abszurdra, a vége elsősorban a társadalomkritikai vonalra erősít rá egy leheletnyit. Az előadás elején a polgárok a hasonló jelmezeikben szinte összeolvadnak (jelmez: Szakács Györgyi), egymás mondatait fejezik be, fejüket közösen fordítják az elsuhanó mozdonyok után. Saárossy Kinga érkezése pedig nem csak komikus, de valóban komoly színpadi jelenléttel történik. Alakításában felfedezhetjük a vérig sértett méltóságot és szerelemének sosem múló hevét. Különösen megható látni, ahogy felcsillan a szeme, amikor régi kedvese a negyven évvel korábbi szavakkal becézi. Mégis, egy-egy túlhangsúlyozott mondatáról nem lehetett eldönteni, hogy ironikusnak szánta-e vagy őszintének. Vele szemben Alfred Ill (Blaskó Balázs) egy a sok közül, mindenki ivócimborája. A második felvonás elejére már átlátja a helyzetét, elfogadja, hogy nincs menekvés, de szemében, gesztusaiban még mindig ott a halálfélelem. Dacol, de csak azért, hogy dacoljon.

A polgároknak pedig egyszerre esik le az álluk, bambán kimerevednek, ha az aktuális szónok valami meglepőt mond, egy emberként éljenzik előbb az öreg hölgyet, majd a még ártatlannak tartott Illt. Jóllehet valaki mindig elkezdi a tapsot, amit aztán a többiek hűségesen követhetnek. Közben szaporodnak a lábakon az aranycipők, hiszen vásárolnak Güllen szegény polgárai, mert tudják: egyszer valaki csak megöli Illt, és akkor már lesz miből fizetnie mindenkinek. Az egyes alakok azért idővel kiemelkednek és árnyalódnak. A Tanár (Tunyogi Péter) mint legfőbb értelmiségi, az egyik legtragikusabb figura: Illhez hasonlóan ő is látja, mi készül, elítéli a gyilkosságot, mégis, pontosan tudja, hogy a végén ő is részt fog venni benne.
A díszletekben (Csiszár Imre) is mintha benne lenne az el nem döntött kettősség az időtlen abszurd és a komolyan vett kritikusság között: különböző korszakok realisztikus díszletei keverednek a Dürenmatt által leírt, magukat fának tettető szereplőkkel. Van pár elem, ami a ’80-as, ’90-es évek amerikai nagyvárosait idézi. Emlékezetes például a háttérben néha megjelenő rács, amin a főutcákra jellemző, neonfényes feliratok hirdetik, hogy Cinema, Bank, Casino, stb. És ahogy gazdagodnak a polgárok, szaporodnak a feliratok is. Az újságírók és a kamerák folyamatos jelenléte is mintha szintén ezt az amúgy médiától és tömegbutítástól rettegő korszakot idézné. Illik a népakaratról szóló dráma témájához, de ezzel együtt, mintha a díszlet nem merne vagy tudna igazán aktuális lenni és reflektálni a mai korra, ahol ezek a jelenségek, ha kicsit másképpen is, de ugyanúgy jelen vannak.

A második felvonás befejezésében a polgárok elvegyülnek a nézők között, a bíróság velünk szemben foglal helyet. Itt lényegében kiszólnak: te is megtennéd, kedves néző? Mert mindenki megtette: a rendőr, az orvos, az örömlány, a feleség: mind-mind gyilkosok lettek. Ha még egy picit ráerősítettek volna erre, és az egész előadás meg tudta volna őrizni ezt a nekünk szegezett, feszült vallatást, valószínűleg szenzációs alkotás lehetett volna. Így azonban csak beugrott Az öreg hölgy, hogy egy kellemes este után, különösebb konzekvenciák nélkül távozzon is. Pedig biztos lett volna még mit mesélnie…

(2015. április 1.)