A Bethlen Téri Színházban két éve indult, Ifjú Koreográfusok Fóruma elnevezésű program következetesen demonstrációnak nevezi elkészült munkáit. Nincsen másfél tonnányi fénytechnika, sem üresben sziporkázó műsorvezetők, ahogy celebris zsűri sem riszálja magát a literszámra ömlő könnypatakok partján. Ami van: egy-egy bemutató, majd egy nézőtér felé kinyíló, emberi hangvételű beszélgetés az alkotóval (és esetenként a takarásból jó ritmusban előcsalt táncosokkal). Mindez Kun Attila, a KET művészeti vezetője és a program konzulensének békésen biztató moderálása mellett.

A kezdeményezés - a frissen végzett koreográfusok lehetőségekben szűkös helyzete és az együttműködésre való hajlam mellett - a tehetséggondozás egy kevésbé zajos léptékét is demonstrálja.

A program a Közép-Európa Táncegyüttes azon szándékához és hitéhez illeszkedik, hogy egy kortárs táncegyüttesnek nem csak arról kell tanúságot tennie, hogy a színpadon mit tud nyújtani, hanem arról is, hogy milyen kutatásokat képes végezni a maga környezetében – mondta el Kun Attila. Ennek része az is, hogy olyan fiatal koreográfusok tudjanak velünk dolgozni, akik egyébként nem nagyon jutnának lehetőségekhez. Ehhez humánerőforrásként jól képzett, intuitív és empatikus táncművészekkel rendelkezünk. Minden évben kiírunk egy nyílt pályázatot, amire évről évre nagyobb az érdeklődés: míg az első évben, 2012-13-ban ketten-hárman pályáztak, legutóbb már tíz fölötti pályamunka érkezett.

- Mennyiben egyedülálló ez a kezdeményezés?

- Nyugat-Európában nem új keletű, Magyarországon azonban ez a fajta tehetségkutatás és fejlesztés, ebben a formában unikális.

- Mi volt az alapgondolat, ami létre hívta?

- Fontosnak tartottuk, hogy legyen egy olyan fórum, ahol tényleges szakmai kérdéseket lehet felvetni szerkesztésről, mondanivalóról, ritmikáról, és amely egyben kísérleti műhely is, amely folyamatosan tanulságokkal szolgál. Szükség lenne olyan magyar koreográfusokra, akik olyan nagyban tudnak gondolkodni, mint a nemrég elhunyt Seregi László tudott. Most nincsen ilyen, talán éppen itt találunk rá.

- Konzultánsként mi a te szereped ebben a történetben?

- Miután Szögi Csabával kiválasztjuk az aktuális nyertest, leülök vele megbeszélni, hogyan állt össze a tervezett koncepció, és mik a technikai igényei. A tényleges munkában pedig abban a mértékben veszek részt, amennyire ezt az alkotó igényli. Egy lehetőség vagyok arra, hogy csiszoljunk a demonstráción világításilag, ritmikailag, az illesztések körül, vagy akár a mondandó kifejtésében. Vagyis ülök a kispadon, és ha szükség van rá, akkor segítek.

Újszászi Dorottya – az idei ősz első bemutatkozójaként - a tánc műfaján belül a lehető legtávolabbról, a társastánc felől közelített a kortárs mozdulatművészet felé. Egy olyan világból, ahol megkerülhetetlen alaplépések és meghatározott lépéskombinációk szervezik a mozgást, és horribile dictu a férfi diktálja a mikéntet. Nem ez Újszászi első határsértése: évek óta dolgozik azon, hogy consla néven a salsa, a kortárs tánc és a kontakt tánc elemeiből kialakítson egy élhető és mozogható ötvözetet. Eddig elsősorban a latin tánchoz vitte a kortárs mozgásformákat, most lehetőséget kapott kortárs táncosokat oltani be salsával. Mint a beszélgetésből utóbb kiderült, a kölcsönösségre és egymásmellettiségre kondicionált férfi előadók egyik-másikjából az alá-fölérendeltség kihívása, vagyis a vezetés felelőssége egyszerre váltott ki belső pánikot és külső letargiát.

Igaz, hogy a fiúkból az improvizált duókban nem sokkal látszott ki több, mint az irányításba vetett energia, ám ebben a táncolós koreográfiában ez is történetté vált. A vezetettségben felszabaduló lányok és az egyébként hűdelaza, párban ellenben megfeszülő fiúk hét külön egyéniség voltak. Fiatalok, akik egy latin bulin keresnek és találnak, összejönnek és szétválnak, sodornak és sodródnak. Ennél több öt próbanap után talán nem is várható el.

A kérdésre, hogy egy kortárs táncos hosszabb távon vajon tud-e valamit kezdeni a társastánc, számára teljesen idegen alapviszonyával, vagy a bemutató után egyszerűen leveti magáról, Kun Attila válasza is-is volt.

- Szerintem leveti – mondta –, viszont – tette hozzá - minden új impulzus szélesíti az előadói spektrumukat: mind testben, mind fejben maradnak róla emléknyomok. Vagyis bár leveti, de el nem vész.

Egy héttel később Varga Kinga és Nagy Emese alkotópárosa mutatta meg, meddig jutottak el a rájuk mért idő alatt. Demonstrációjukban a résztvevő táncosok számára ölmeleg, „klasszikus” kortárs tánc forma egy majdan kiteljesedő nagyobb előadás több, mint reményteljes magjává állt össze. A térrel, a testekkel és a zenével biztos kézzel játszó koreográfia a szinkronba hozott mozdulatok (ritka és talán nem is annyira perdöntő) erénye mellett jól élt az előadók egymástól eltérő egyéniségével, készségeivel. A közel félórás munka úgy futotta a maga köreit tánctechnikával, emberekkel és emberi viszonyokkal, hogy ezekbe a körökbe a nézőtér is jócskán belekerült. Az öt nap eredménye tehát jóval több, mint egy tisztességes szakmunka.

Ami engem summa summarum a megszenvedett rátalálás táncnyelvi poéziseként érintett meg, a beszélgetésen megtudhattuk, hogy a Kóma munkacímet viseli. De a művészet már csak ennyiben is különbözik a matematikától és a választási plakátoktól.

- Mi az, amit a Közép-Európa Táncszínház profitál ebből a programból – kérdeztük tovább Kun Attilát.

- Ez egy kiváló tréning számunkra. Az évadkezdés, az éppen csak véget ért nyár utáni szép, lassú építkezésbe berobban egy egészen más tempó. A fiatal koreográfusnak egy hete van, fél, hogy nem készül el, már kora reggel vibrál, miközben a társulat még csak lábadozik. Erre az egészen más lendületre kell nekik nagyon gyorsan reagálniuk: elmélyíteni és elsajátítani. Amit a srácok ilyenkor egy hét alatt figyelemben, memóriában, rögzítésben és jelenlétben beletesznek, ez az elvárt hozzáállás Nyugat-Európában. És ettől az intenzitástól alapvetően (többek között) a magyarországi táncos mentalitás (is) fényévekre van. A program valódi visszaható értéke az, hogy a KET táncosai ezen a programon keresztül is közelebb kerülnek az említett "európai" szakmai normákhoz.