Szirtes Tamás rendező képes volt ezt az eredeti formájában inkább show-jellegű darabot színházi előadássá változtatni.
Sok, egyébként jól sikerült musical esetében probléma, hogy mind a zenei világ, mind a történet rendben van, ám hiányoznak a darabból azok a valódi slágerek, melyeket játszhatnak a rádiók, dúdolhatunk az utcán, és egyáltalán, amelyeket előadás után napokig nem tudunk kizárni a fejünkből. A Mamma Mia!-nál épp az ellenkezője áll fenn: az előadás elejétől végéig mindenki által ismert dalokat hallunk, és noha lehetne azon vitatkozni, hogy az ABBA szerzeményei mennyire képviselnek magas művészi értéket, nem érdemes. Rengetegen imádják, sokak fiatalságának emlékét idézi fel, és egyáltalán: remekül lehetett rájuk bulizni.
Ezúttal tehát maguk a slágerek voltak adottak, az pedig már az előadás szövegkönyvének szerzőjét, Catherine Johnsont dicséri, hogy ezeket úgy tudta egy történetben összefűzni, hogy közben nem érezzük azt, hogy a cselekmény csak azért van, és egyes mondatok csupán azért hangoznak el úgy és ott, hogy utána megszólalhasson a következő örökzöld. Persze lehet hibákat keresni: talán a Dancing Queennek sem pont úgy és ott lenne a helye, ahol van (a Waterloot például eleve csak a fináléba tudták besuvasztani), ám az egész előadásra nézve igaz, hogy a dalok néha viccesen (Chiquitita), máskor kicsit átértelmezve (Knowing me, knowing you) mégiscsak passzolnak a Mamma Mia! történetéhez és hangulatához. A változó eredménnyel sikerült fordításokkal együtt is.
Ez még akkor is igaz, ha maga a történet tipikusan olyan, mint amit a köznyelvben „limonádénak” hívnak – némi sziruppal leöntve. Egy fiatal lány az esküvője előtt három jelölt közül próbálja kiválasztani az apját, miközben szándékát titkolja a temperamentumos anyja előtt – mindez pedig egy görög szigeten, idilli, nyári környezetben játszódik. Aligha megy spoilerszámba, hogy a végén mindenki megtalálja a párját, és boldogan élnek, amíg…
Szirtes Tamás rendező képes volt ezt az eredeti formájában inkább show-jellegű darabot színházi előadássá változtatni. Ettől függetlenül a közönség itthon is az ABBA-dalokra kíváncsi – de azok mellett (vagy inkább azokkal együtt) egy látványos, lendületes és hangulatos musicalt is kap. Másodpercre pontosan kiszámított, minden elemében profi produkciót látunk, ahol zene és kórus, látvány és színész harmonikusan létezik együtt a színpadon. Az pedig az ilyen jellegű, dalközpontú előadások velejárója, hogy a színészek nem kimennek, hanem kiszaladnak, és olykor a hangsúlyok is a zene kezdetének vannak alárendelve.
Koós Réka, Molnár László (Fotó: Madách Színház)Azonban ez az egész a sztorihoz illő látványvilággal és hangulattal elevenedik meg. Szűcs Edit jelmezei – Bátonyi György ház-díszletével együtt – a görögös-mai atmoszférát erősítik, mindehhez egy hatalmas ledfal biztosítja a hátteret, ahol néha a tengerpart, néha egyéb épületek elevenednek meg, olykor pedig absztrakt képek láthatóak. Mindezt néhányan talán túlságosan giccsesnek tartják, ám az előadás hangulatához kiválóan illeszkedik. Nem meglepő módon gyakorlatilag főszerepet játszanak Tihanyi Ákos vérprofi, ám nem újszerű koreográfiái – ha már a musical alapján készült filmben is megjelentek békatalpak, akkor a magyar előadás is elbírt volna valami hasonló erejű újdonságot.
A tánckar és a háttérműszak mellett a szólistákra is óriási feladat hárul, hiszen úgy kell megtalálniuk a helyüket a koreográfiákban, hogy közben a könnyűnek tűnő ABBA-dalok egy része ének szempontjából egyáltalán nem olyan egyszerű. Ebben a rendszerben a legkisebb eltérés, a legapróbb baki is képes felborítani az időzítést – miközben minden alkalommal ugyanazt a magas színvonalat és precizitást kell teljesíteni (ebből a szempontból a Broadway-musicalek világa inkább a showbiznisz-szerű produkciókra, mintsem az olykor egyediségre törekvő színházi előadásokra hajaz). Ezzel együtt még sincs két egyforma előadás, már csak a kettős- és hármas szereposztások miatt sem.
Nagy Balázs (Fotó: Madách Színház)A június 27-én, délután Sam Carmichaelt alakító Nagy Balázs mind hangi, mind színészi szempontból megtalálta az arany középutat a különlegesen éneklő Sasvári Sándor és az árnyaltan játszó Stohl András Samjei között, és szimpatikus, kicsit kiégett, kicsit sármos építészt jelenített meg. Donnaként Koós Réka egyszerre anyatigris és öntudatos szingli, határozott, lendületes – épp olyan, mint maga az előadás. Simon Bolgárka ideális az apját kereső, felelőtlen lány naivaszerepére, partnereként Sánta László több tud lenni, mint a karaktere által predesztinált papucs. Hajdú Steve játékban, Molnár László hangsúlyozásban hajlamos a túlzásokra, Détár Enikő azonban remekül csapja le Tánya ziccerszerepét, a nemrég debütált Sári Évának pedig csak az lehet az egyetlen balszerencséje jól kivitelezett karakterével, hogy nem könnyű a zseniális Sáfár Mónika nyomába érni Rosie-ként.
Elnézve a finálékor a színpadra tóduló, a sztárokkal szelfizni és táncolni vágyó nézőket, a Mamma Mia! joggal vált hatalmas közönségsikerré. Mindenki megkapja, amit akar – mindez ráadásul valóban profi köntösben és tálalással kerül a Madách színpadára. Mostanra teljes mértékben beérett az a (szűk értelemben Az Operaház fantomjával kezdődő) több mint tíz éves munka, amely alatt a Szirtes Tamás vezette színház elsajátította a Broadway-musicalek világát és minőségét.
(2015. június 27.)
