Aligha kérdéses, hogy miért aktuális ma egy darab, mely a vak hit és a racionalitás szembenállásáról, a képmutatásról és az ájtatos szélhámosságról szól, az alkotók pedig szintén ezt a maiságot erősítették. Parti Nagy Lajos szabad fordításának könnyen érthető mondatai bármelyik családi perpatvar során elhangozhatnának, és mindennek materiális keretet adnak Khell Zsolt és Kovács Nóra Patrícia díszlettervezők luxusbútorai, valamint az Ignjatovic Kristina tervezte modern ruhadarabok is.
Erre a szálra fűzhető fel néhány visszatérő rendezői motívum (mint például a folyamatos telefonnal szelfizés), valamint Orgon családjának és környezetének rajza is. Gyermekei sztereotipikus mai fiatalok: az előadás talán leggyengébb alakítását hozó Kókai Tünde Mariane-t flegma csajként, Dóra Béla Damis-t gyúrós ösztönlényként formálja meg. Pogány Judit maróan komikus Pernelle-néje a hatalomban és az erkölcsben megingathatatlanul hívő öregasszony, Csuja Imre Cléante-ja pedig a „másként gondolkodó” távolabbi rokon. Pálya Pompónia Elmira-alakítása a színészhallgató jövőjére nézve is sokat ígérően dicséretes, Kerekes Éva Dorine, a komorna szerepében egyszerre felel a szókimondó tisztánlátásért és az állandó humorjelenlétéért. Máthé Zsolt sarkított Loyál Ignácként viszont túlerőlteti a rendszerbeli gerinc hiányát jogszerűséggel helyettesítő bürokrata alakját.
Bár az egyes összetevők működnek, sőt jól működnek, az előadás mégsem tudja ezt szinergikusan működő egésszé változtatni. Az első felvonás során úgy éreztem magam, mint aki ismét a színház tavalyi (általam egyébként nagyon szeretett) A képzelt beteg bemutatóját nézi – és a párhuzamot közel sem csak az jelentette, hogy mindkettő Moliére-átirat. Ugyanakkor ez a sajátos, szinte már fárasztó stílus önmagában nem lett volna baj a Tartuffe esetében sem, a tréfás felütés ugyanakkor erős kontrasztot mutat a magyar valóságra eleinte burkoltan, aztán direkt módon utaló második felvonással, majd a fináléban direkt módon felbukkanó aktuálpolitikai gegekkel. Három különböző stílus pedig még akkor is nehezen kerül összhangba, ha egyébként találni köztük valamilyen folyamatosságot.
A másik probléma az első felvonás játékosságával az, hogy a történet igazából egy percig sem könnyed. Ebben az értelmezésben mi, nézők, egy pillanatig sem hihettünk Nagy Zsolt Tartuffe-jének. Épp úgy, mint Orgon környezete, mi is tisztában voltunk Tartuffe valódi jellemével, mely a rendezői húzások mellett a színész szándékosan túlzó játékának volt köszönhető. Az elnyújtott hangok, a sunyi mosolyok és a szélsőséges helyzetek mind-mind folyamatosan bizonyították nekünk a címszereplő romlottságát, így hát hátradőlve nézhettük Orgon vergődését és önlejáratását.
Znamenák István Orgon-alakítása mestermunka, mind a kezdeti önhittség, mind a Tartuffe színvallását követő kétségbeesés fázisában. Karaktere tipikus példája a felfelé nyaló, lefelé taposó középvezetőnek, valamint az önmaga igazát konokul és megingathatatlanul valló kisembernek. Annyira tipikus, hogy azt talán kicsit szégyelljük is beismerni. Hiszi a hihetetlent, támogatja a támogathatatlant és követi a követhetetlent, a saját valósága helyett önmagát igazítja egy vélt valósághoz. Korlátozottsága és korlátoltsága okozza bukását, és csak a jóindulatú, a csalókon átlátó, a jó emberek pártján álló uralkodó húzza vissza – neki aztán törleszthet, amíg csak él.
Tartuffe álszentsége és szélhámossága tehát mindannyiunk számára egyértelmű, és nem is értjük, hogy Orgon hogy hihet neki egy pillanatig is. Mi sokkal bölcsebbek vagyunk – gondolhatjuk. De ki tudja? Talán nekünk is megvan a saját Tartuffe-ünk, akikre a saját barátaink figyelmeztetnek minket hiába...
(2015. január 16.)
