A Katona a legjobb hagyományaihoz híven ábrázolja az emberi létezés közös élményét, és ez az, amit nem szabad elfelejtenünk az előtérbe kilépve sem.
A Katona abból nyeri az egyik fő vonzerejét, hogy eredményesen ötvözi a hagyományos kőszínházat a társadalmilag felelős és innovatív művészet jellegzetességeivel. A megszokott black box nézőtér és az elegáns kávéház az előtérben, valamint a katonás ajándéktárgyakat áruló K:önyv és bolt mellett hozzátartozik a színházhoz a valóban egyedi, nyitott közösségi tér, a ’60-as évek amerikai alternatívjait idéző, málló vakolatú loft stílus és az alternatív, szekrényes ruhatár is. És hozzátartozik a merész, gyakran meghökkentően aktuális témafelvetés is, amely nem csak mézesmadzagként vonzza be a közönséget, de sokszor maga is társadalmi vitát generál. Máté Gábor pedig ebből fakadóan nem egyszer kényszerül rendezései kapcsán nyilatkozatot tenni aktuálpolitikai és morális kérdésekben is. Ez történt anno a Cigányok és az Illaberek esetében, és ez történt most is, amikor tiszteletreméltó módon nyílt levelet írt, amelyben amellett, hogy hangsúlyozza alkotása fiktív jellegét, megköveti az érintetteket. Ha csupán csak a kérdésfeltevés hatását és erejét nézzük, hogy miként hoz felszínre elfojtott konfliktusokat és paradoxonokat, akkor a Katona új darabja már jelesre vizsgázott.
Tasnádi Bence (fotó: Toldy Miklós)
Az Olaszliszkai ráadásul többszörösen „nehéz” darab: olyan terheket cipel, amelyek összemosódnak az előadás aurájával. A 2006-os gyilkosság utáni országos felbolydulás, a szerző személyes tragédiája, majd öngyilkossága sokakban ott munkálnak már a nézőtéri fény lekapcsolása előtt is. Borbély Szilárd kevesebb, mint ötvenoldalas drámája pedig maga is a legtisztább metafizikai depresszió. Az elemelt költői nyelv, a filozofikus okfejtések görög ritmusképletbe szedve, ráadásul nem egyszer egy kislány szájába adva, a maga összetettségében ragadja meg a mondanivalóját. Dialógusai az elveszett, mélyebb igazságokról szólnak, amelyeknek üres helye felett ott csatároznak az alaptalanul maradt vélemények. Emberek, népek és eszmék kibékíthetetlen háborúja ez, mindenfajta cél nélkül. Mindennek ellenére mégis jelenvaló és húsbavágó tud lenni a dráma, mert a metafizikai sík észrevétlenül összemosódik mindennapi történetekkel, így az olaszliszkai tragédiával is. De lényegre törően és érdekesen kerül elő a média hatása az életünkre, a magyar politika, a generációk közötti szakadék vagy éppen az őszödi beszéd egy részlete.
Máté Gábor, ha lehet, még jobban konkretizálja a témát. Kerettörténetként a dráma köré fűzi Borbély Szilárd személyes tragédiáját, ami izgalmas eredményre vezet. Szülei lemészárlása a szerző tárgyilagos leírásában és Fekete Ernő előadásában könnyfakasztóan erős és elgondolkoztatóan összecseng az előadás más pontjaival. Más változtatások kicsit túlzóak: az olaszliszkai tárgyalás bővítése a drámához képest, valamint a magyar és cigány motívumok beemelése már-már feleslegesen élezi és egyszerűsíti az amúgy jóval elvontabb konfliktusokat. Máté láthatóan amúgy is a vita motívumára játszik rá: erre utal az is, hogy a drámában megjelenő egységes görög kart szólamokra szedte szét, hogy a vélemények ütközése még inkább hangsúlyos legyen.
Baki Dániel, Tasnádi Bence, Papp Endre, Szirtes Ági, Dér Zsolt (fotó: Toldy Miklós)
Hiteles vélemények ábrázolásában, mint mindig, a Katona most is erős. A színészek elképesztő teljesítményt visznek véghez, a rendezés pedig merészen hagyatkozik rájuk. A pszichológiai mélységükben átgondolt és könnyedséggel ábrázolt karakterek egyszerre érdekesek, teljesek és a szöveg révén metaforikusak. Fekete Ernő egyedül a színpadon, sötétben, a közönségnek háttal ülve is tud megindító lenni, és mind a roppant összetett, Borbély Szilárdot idéző figurájában, mind a valamivel egysíkúbb, optimista „Áldozat” szerepében megállja a helyét. Igaz, a két karakter összevonásának célja (ha volt) nem teljesen világos, az egyetlen összekötő kapocs köztük az áldozat szerep, azonban ez az előadás majd minden szereplőjéről szintén elmondható volna. Értelmiségi figurája mellett, a mélyszegénységben élő cigányság kapcsán egyszerre sikerül felmutatni a szívszorító megalázottságot és egyfajta kulturális elmaradottságot, ahogy a figurák egyre másra keresik a szavakat. Leginkább Tasnádi Bence hitelességén múlt a vádlottak oldalának ábrázolása, és ezt több, mint nagyszerűen teljesítette. A börtönből kicsempészett levél elmondása szinte hibátlan: a bosszúra szomjazó, magabiztosnak tűnő sorok között elemi erővel üt át a reménytelen keserűség.
Ezt a realisztikus játékstílust hol érzékletes, hol kicsit erőltetettebb, lassú, stilizált mozgásokkal kombinálták. A kar gyakran fehér selyemruhájában vonul át a színpadon, a halál egy gurulás a színpad mélyébe, a gyilkosság egy csárdássá változik. A díszlet (Cziegler Balázs) is ugyanilyen félig elemelt, félig konkrét: míg felül egy széles kivetítőn egy tájkép az időre és a történetben központi helyet elfoglaló utazás-autózás motívumra utal, alul mélyen a földben látszanak a háborúk és a mészárlások eszközei. Mint egy végtelenbe vezető ásatás: a konfliktus és a meg nem értés örök.
Az előadás üzenete pedig lesújtó: az emlékezés hasznos lenne, segítene megtalálni a konfliktusok alapját, de lehetetlen. Mindenki mást akar látni, az idegenek nem értik, nem érthetik meg egymást. Az okok és az eredendő közös pont végül csak a bölcs rabbi homályos példázatában és a gyermeki mondókában sejlenek fel a történet végén. Ha valami mégis közös, az a végtelen bánat és keserűség, ami elzár a külvilágtól és ami – Fekete Ernő karaktere alapján – végül halálhoz vezet. A Katona a legjobb hagyományaihoz híven ábrázolja az emberi létezés közös élményét, ami mégis összeköti az idegeneket, és ez az, amit nem szabad elfelejtenünk az előtérbe kilépve sem.
(2015. október 9.)
