Az inkább könnyedre színezett előadás a végén kap csak sötétebb tónusokat, amúgy jófajta kommerszként definiálja magát.
Az Orlai Produkció ars poeticája láthatóan az, hogy filmként világhírűvé vált regényeket, színdarabokat mutasson be, vagy éppen filmek színpadi átkonvertálásait tálalja a közönségnek, mindezt híres rendezők és még híresebb színészek bevonásával. Persze nem elítélendő, hogy egy közpénzeket fel nem használó magánvállalkozás jól ismert filmek címeivel csalogatja közönségét egy színháznak teljesen alkalmatlan kazamatába, főleg akkor nem, ha ezt tűrhető színvonalon teszi. A Belvárosi Színház fantázianevű helyen többnyire egészen értékelhető, noha amolyan színtelen-szagtalan produkciókat láthatunk, nagyszínpadra szánt előadásokat egy ehhez képest meglehetősen kicsiny színpadon. Így a vállalás sokszor túl nagynak tűnik ahhoz képest, amit a tér elbír, talán ezért sem sikerült igazán átütő produkciókat tető alá hozni. Eddig.
Szabó Kimmel Tamás, Róbert Gábor (hátul), Péterfy Bori (fotó: Toldy Miklós)
A Száll a kakukk fészkére is filmként vált híressé, noha az eredetije Ken Kesey regénye, amely 1962-ben, a kubai rakétaválság és az első Beatles-kislemez megjelenésének évében született. Egy évvel később bemutatták színpadi adaptációját is a Broadway-en, Dale Wasserman átiratában – Znamenák István rendezésében most ezt láthatjuk a Belvárosi színpadán. A regényt híressé tevő film 1975-ben készült Miloš Forman rendezésében. Adva van egy elmegyógyintézet idült és heveny elmebetegekkel, ahová megérkezik egy lázadó, a katonás fegyelmet sehogyan sem tűrő figura, Randle P. McMurphy, hogy sarkaiból forgassa ki Ratched nővér olajozottan működő kórterem-diktatúráját, majd pedig áldozatává váljon az újra magára találó rendnek.
Kesey, aki az amerikai ellenkultúra szimbolikus alakjaként Further nevű pszichedelikus buszával, valamint nem ritkán LSD-vel tett utazásokat a külső és a belső világban, regényében az elnyomás apparátusát ábrázolta egy egyébként is elnyomásra építő intézmény bemutatásán keresztül. Csak lábjegyzetben, a korszak sztárfilozófusa, a francia Michel Foucault szerint az elmegyógyintézetek nem elsősorban orvosi, hanem mindenekelőtt hatalmi funkciót töltöttek be: a politikai hatalom ide küldött mindenkit, aki nem tudott beilleszkedni az úgynevezett rendbe, legyen az őrült vagy éppen teljesen normális; az elkülönítettek erkölcsi átnevelésben részesülve idővel elhagyhatták az intézményt, az átnevelhetetlenek pedig maradtak a falak között, esetenként válogatott fizikai vagy biológiai beavatkozásoktól ártalmatlanítva. A Száll a kakukkban tökéletesen képeződik le az elzárásnak és az elnyomásnak ez a mechanizmusa.
Nagy Dániel Viktor, Formán Bálint, Róbert Gábor, Jéger Zsombor (fotó: Toldy Miklós)
Znamenák István rendezésében szinte teljesen McMurphy figurájára helyezi a súlypontot, így az előadás sikere elsősorban attól függ, sikerül-e megfelelő színészt találni a szerepre. A regényben egy sokat megélt, kemény élettapasztalattal bíró lázadót láthatunk, Szabó Kimmel Tamás McMurphy-je már csak a színész életkorából adódóan is inkább egy kezelhetetlen suhanc. Szabó Kimmel magas fordulatszámon pörögve viszi végig az öntörvényű srác szerepét, jól jelenítve meg a lázadás erejét. A lázadásnak persze folyton gátat szab a hasonlóan erős akaratú, ámde akaratával a rendet fenntartani hivatott Ratched nővér, aki Péterfy Bori játékában kissé erőtlenebb, mint az kívánatos lenne: a hatalmat kézben tartó Főnéni aszketikus szigorúsága nem üt át eléggé a színpadon.
Az elmegyógyintézet atmoszférájának megteremtése kiválóan sikerült, köszönhetően Znamenák István és Szalai József funkcionális díszletének és a betegeket megformáló színészeknek. Nagy Dániel Viktor, Formán Bálint, Jéger Zsombor, Róbert Gábor, Keresztény Tamás és Csémy Balázs mind-mind karakteres figurákat jelenítenek meg egy-egy sajátos kényszercselekvés vagy egyéb abnormalitás humoros, de sohasem túlzó bemutatásán keresztül. Az összhang jól működik a színészek között, átélhetően tudják színpadra idézni a kórterem sajátos világát. Az inkább csak bábuként funkcionáló Spivey doktort Makranczi Zalán játssza visszafogottan, Kocsis Pál pedig eszköztelen játékával kiválóan alakítja Bromden törzsfőnököt, aki a regényben a narrátor szerepét is betöltötte: az előadásban ezt az időnként magnóról bejátszott narráció hivatott helyettesíteni, ami azonban kissé funkciótlan marad a produkció egészén belül.
Znamenák inkább a humorra, mintsem a kemény mondandóra helyezte a hangsúlyt, így a normál esetben egészen nyomasztó mozzanatok elvesztik súlyukat, például az egyetlen idült beteg, a lobotómián átesett, folyton „basszátokmeget” harsogó Ruckley is inkább üde színfoltként, semmint sötét vészjelként jelenik meg. A hatalmi mechanizmus érzékeltetése sem elsődleges célja az előadásnak, így a nézőn múlik, mennyire értelmezi az eseményeket egyfajta politikai parabolaként. Az inkább könnyedre színezett előadás a végén kap csak sötétebb tónusokat, de az átmenet jól előkészített, így az utolsó jelenet nem üt el élesen a korábbiaktól: már az érzékileg túlfűtött parti magában hordja a bekövetkező tragédia előjeleit. A lobotómián átesett McMurphy megfojtásának jelenete valóban megrázó, a hatalmas láda felemelésével és a kerítés összezárulásával végződő effektusjáték pedig nagyon hatásos.
De az előadás mégiscsak jófajta kommerszként definiálja magát, és mint ilyen, kiválóan működik: profin kivitelezett, karakteres, élvezhető, ugyanakkor nem is gyors feledésre ítélt produkciót láthattunk, bizonyítva, hogy a jó értelemben vett közönségdarabból is lehet karakán és színvonalas produkció.
(2015. október 7.)
