Hátat fordítunk az életünknek vagy szembenézünk vele? Ezt a kérdést teszi fel Székely Kriszta, a két lehetséges alternatívával képileg is keretbe foglalva az előadást.

Az elején Harpernek sokáig, nagyon sokáig csak a hátát látjuk: kosztüm, csizma, felcsatolt haj, egy középkorú nő decens irodai öltözete. A végén valamennyi szereplő hálóköntösben, kezében kávéspohárral néz szembe élete következő napjával és a közönséggel. (A köntösök és a kávéspoharak kiváló jellemtanulmányok is egyben - Glaser Mária munkái.)

Fullajtár Andrea (fotó: Mészáros Csaba)

Petra von Kant és az Asszony a fronton után Székely Kriszta egy újabb női sorstörténetet állított színpadra. A nálunk most először játszott Harper Regan, Simon Stephens munkája kortárs darab, 2008-ban mutatták be először Londonban. De csak villanásnyira jelennek meg benne olyan, ma különösen érzékeny utalások, mint a feltehetően muszlim fiú (Helvaci Ersan Dávid e.h. játssza) véleménye londoni kortársairól vagy a zsidózó újságíró (Mészáros Béla) fröcsögése. A fő sodor azonban, egy negyvenegy éves asszony küzdelme apja halálával, megromlott házasságával, anyjához való viszonyával, kamasz lánya kamaszságával, zsarnok főnökével és legfőképpen saját magával, kortól és helytől függetlenebb kérdések. Maga a dráma kevés meglepetéssel szolgál, hiszen ezek a konfliktusok kódolva vannak a főszereplő – rögtön a darab elején kiderülő - családi kapcsolatrendszerébe. A Regan vezetéknév sem lehet véletlen – utalás a Lear királyra és arra, hogy az apakapcsolat fájdalmas lezáratlansága indítja el az asszony gyászreakciókkal teli ámokfutását fiatalkori önmaga után.

Sokatmondó a tér (Kovács Nóra Patrícia munkája). A Kamra méreteihez (és a még mindig látszó árvíznyomokhoz képest) szokatlanul nagy mélységet tudtak adni a színpadnak. Mintha egy óriási tölcsér szája felől néznénk bele az egyre szűkülő alagútba – ami az élethelyzetekbe való beszorulástól a fogyó időig számtalan jelentéssel felruházható. A képzelet már csak azért is szabad utat kap, mert különben csak néhány széket, párnát tesznek ide-oda a stilizált, elvont térben, egyébként a helyszíneket többnyire zajokkal (irodai nyomtatókattogás, kocsmamoraj) jelenítik meg.

A színlap road movie-ról beszél, ami igaz is, de a road ebből kimarad, az egyes jelenetek filmszerűen követik egymást, időnként balladai kihagyásokkal ugrunk egyik helyszínről a másikba, kórházból kocsmába. Harper a különböző helyszíneken új és új emberekkel találkozik, a színészek közül többeknek egy-egy jelenet jut csak arra, hogy életre keltsék a karaktert. Vajdai Vilmos félrelépni készülő férje, ahogy kikotorja a köldökszöszt, aztán folyton kizökken, mert Harper tesz róla, hogy kizökkenjen a hirtelen légyottból, és visszaváltozzon tétova férfivé és apává. Mészáros Béla bunkó újságírója, akiről nehéz elhinni, hogy le tud írni három épkézláb mondatot. Elek Ferenc tenyérbe mászóan undok és perverz főnöke. A több jelenetben visszatérő szereplők közül Kocsis Gergely minimalista eszköztárat használ a férj megjelenítéséhez. Ez azért is jó megoldás, mert Fullajtár Andrea ellenkező megközelítést választott a feleséghez – és éppen két, össze egyáltalán nem illő embert alakítanak.

Fullajtár Andrea Harperje végletek között mozog. Az elején egy bizonytalan, megfélemlített, idő előtt megöregedett asszony, akiből aztán a gyász hozza ki azt, hogy megpróbáljon olyan lenni, amilyen lenni szeretett volna: egy bőrdzsekis, mindenféle komplexusok és megfeleléskényszerek alól felszabadult, vagány nő. A színésznő nagy energiákat mozgat, mozgásával, mimikájával, gesztusaival legalább annyira él, mint a hangjával. Vannak jelenetek, amikor mindez soknak érződik. Nem kizárt, hogy egy halálhírre és a tényre, hogy jóvátehetetlenül elkésett, valaki úgy reagáljon, hogy fulladozik, vállát, nyakát rángatja, ruháját tépi. De színpadias hatást kelt. Lehet, hogy a nézőtér hátsó részéből kevésbé, mint az első sorból. Ugyanígy a túlzott színpadi mozgás, ide-oda futkosás is. Talán a kontraszt miatt, de a legjobb jelenetei azok, amikor a kocsmapultot támasztva, némán hallgatja a másikat, vagy amikor a lányával (Pável Réka játssza a dühös-érzékeny, emós jelmeze mögé bújó kamaszlányt) különbékét kötve csendben átölelik egymást. És amikor a karakter kívülről rá tud nézni magára, és megáll egy pillanatra, hogy mit is csinál valójában és miért teszi?    

Az angol ősbemutatóról azt olvastam valahol, hogy ez egy keserédes darab. És valóban, vannak – a legjobb értelemben vett – édes jelenetek is a sok keserű mellett, mint amikor az anya (Bodnár Erika) még a takarásból kiszól a lányának, hogy mit akarsz azzal a bőrdzsekivel, ne játszd már a tinit – majd tigrismintás szerkóban, mély dekoltázzsal lép be a színpadra, mintha egyszerre lenne a saját (hatvanas évek béli) unokája és nagymamája. Rögvest átérezzük Harper anyakomplexusát.

És keserédes a vége is a sok hálóköntössel és mamusszal: hogy lehet szembenézni egy új nappal, a félelmeinkkel, a zsarnok főnökkel, a társunk valódi énjével, a megrozsdásodó álmainkkal. Könnyebb, ha van kávé, és ha soha nem hazudjuk azt magunknak, hogy van olyan ok, ami miatt lekéshetjük apánk/anyánk/szerelmünk halálát.

(2015. október 8.)