Érdemes lett volna ezt az egész előadást sokkal jobban átgondolni, és nem csak a masinériát pörgetni.

Régi adósságot törleszt a Vígszínház, amikor egy gyermekelőadást állít a színpadára, alkalmanként több mint ezer néző elé. Az Óz, a csodák csodája jó választásnak tűnik: népszerű történet, kellemes zenei és dalbetétekkel mesél el egy kalandos történetet, amelynek a tanulságaiból felnőtt fejjel sem árt repetázni.

Fotó: Toldy Miklós

És ehhez jön Kentaur ötletes és variábilis díszlete, amely hol egy tanyasi kisreált pattint elénk traktorostul, kukoricástul és faházastól, hol egy égig szökő metropoliszt vetít a történések köré, és teszi mindezt perspektivikusan szűkülő képzetekként. Közben pedig a főhősök a folyamatos hullámzásban mozgó úton haladnak Smaragdváros felé. Bábok bújnak elő a föld alól, lábra kapott házak és még elevenebb fák szegélyezik az utat (tervező: Hoffer Károly), jól komponált össztáncok (Juronics Tamás koreográfiái), hóhullás, pipacsmező és egy gigantikus bábu. A minőségi látvány megvan – de az most nem (sem) elég. Marton László rendezése egy kicsit elveszi tőlünk a mesét.

Ami az eredetiben, Lyman Frank Braunnál képzelet és valóság határán játszódó történet a kansasi puszta kellős közepén élő Dorothyról és kiskutyájáról, az most egy olyan álom, amelyben a kislány ismerősei a szereplők. Jó és gonosz boszorkány, portás, madárijesztő, bádogember és oroszlán – de még Óz is egy bekötő útról ismerős vándorárus. A szürke és magányos világból a szelek szárnyán elröpülő kislány története most egy barátokkal körülvett lányka álma lesz. A probléma nem is ezzel van, noha kérdéses, hogy a gyerekek számára a fantázia helyére kerülő álom vajon ugyanolyan kerek egészet ad-e ki, mint a pszichoanalízisre és az álommunkára kondicionált felnőttek számára. Az igazi probléma ott kezdődik, hogy amikor az alkotók (dramaturg: Perczel Enikő és Deres Péter) a hazug város és igaz vidéki élet ellenpólusait olvassák rá az eredeti mesére, néhány számmal nagyobb kabátot terítenek rá a kelleténél. Ráadásul ezt is inkább csak úgy sebtében vetik a vállára.

Szilágyi Csenge (fotó: Toldy Miklós)

Az előadás egyik központi látványeleme a fogaskerekek: a színpad oldalán, az órában, amin a Jó Boszorkány közlekedik és az Óz által működtetett szerkezetben. Finom és pontos utalás arra a mechanikus masinériára, ami a látszat hamisságát működteti óraműpontossággal, és amivel szemben Dorothy és barátai valódi megoldásokat kell találjanak saját problémáikra és a közösségeik életére. Csakhogy amíg ez a precíz masinéria éppen arra való, hogy Smaragdváros villámgyors felvonóit működtesse, ugyanez a professzionálisan pörgő szerkezet már nem elég egy jó előadáshoz. Zakatol az Óz, elvisz minket Smaragdvárosba és vissza is hoz - de mindezt sokkal gyorsabban teszi, mint jólesne. Azzal együtt, hogy egy hatéves gyerek öt perc alatt minimum három pályát teljesít bármelyik számítógépes játékban.

A nézőtérről nincsen idő megismerni és megszeretni a főhősöket, aminek a másik oldala az, hogy a négy jó barátot alakító színész ebben a nagy rohanásban sablonokat kénytelen használni valódi szerepek helyett. Szilágyi Csenge kisebb és középnagy szerepekben már többször is bizonyított, itt Dorothyként elveszik a kedves kislányka kliséje és a látványosságok között – amiben az is benne van, hogy az énekhangja nem elég jó ehhez a szerephez. Wunderlich József mint egy másik frissen szerződtetett társulati tag már letette a kézjegyét a Pesti Színházban a Jó estét nyár, jó estét szerelem című előadás főszerepében. Most Bádogemberként – Telekes Péterhez hasonlóan (aki a Madárijesztőt alakítja) – tisztességgel teszi a dolgát, ám ez a dolog ebben az esetben nem túl sok. Csapó Attila szintén idén került a Vígszínházba, és noha egy jelenettel többet kap a többieknél, az éppen csak arra elég, hogy a Gyáva oroszlán gyermeki hatalomvágyának kedves sablonját elénekelje (egyébként jól).

Amikor időt ad magának az előadás, és a látványon túl is ötletel, azonnal működni kezd: Kútvölgyi Erzsébet boszorkánykonyhai főzőbetétje Dorothy dalának dzsesszes meghekkelésével az előadás messze kimagasló csúcspontja. És igen, ehhez valóban kell Kútvölgyi Erzsébet is. Többször is feldobják az alkotók egy-egy váratlan hangsúlynak a lehetőségét, ám ezek általában kihasználatlanok maradnak. Kifejezetten jók a föld alól előbukkanó bábfigurák és a három varjú megjelenése is (bábrendező: Ellinger Edina), ám ennél bizonyosan többre is futhatta volna velük, hiszen bábművészek mozgatják őket.

Nehéz olyan előadást létrehozni, ami a szülők és a gyerekek számára is élmény. Marton László rendezése megkísérli ezt, de nagy igyekezetében valahol a két igény között reked. A felnőttek megkapják az álságos, talmi kitüntetéseket osztogató városi világ meséjét, ám ezzel a gyerekek elvesztik annak az élményét, hogy a magát butának gondoló valójában a legokosabb lehet, a szívet kereső a legérzékenyebb és a bátorságot akaró esetleg nagyon is bátor (a Gyáva oroszlán bátorsága például még csak ki sem derül). Az átélt üzenet sajátélménye helyett olyan didaktikus tételgondolatokat kapunk, mint: hogy ha el is vágyunk otthonról, a szeretteink akkor is fontosak kell maradjanak számunkra. Vagy azt az orbitális közhelyet, hogy „Mindenütt jó, de legjobb otthon!”.  

Ha már hosszú szériára rendezkedett be az előadás, és noha ez a hosszú széria akár még így is benne van ebben a produkcióban, mégis érdemes lett volna ezt az egészet sokkal jobban átgondolni. Nem csak a masinériát pörgetni.