Az előadás – a szöveg és a rendezői jelek mellett – alapvetően a színészi játékra épít, és ebben az esetben van is mire.

Már délután gyanús volt, amikor A kriplit láttam Guelmino Sándor rendezésében és vagy másfél iskolányi diák társaságában. A Tartuffe után, este aztán bizonyossá vált: van egy színház Tatabányán! Az idei évtől önálló társulattal is rendelkező teátrum állítása szerint: „olyan kulturális intézményként kíván működni, mely a minőségi szórakoztatás mellett elgondolkodtató, a hétköznapi problémákra reflektáló, katartikus élményt nyújtó előadásokat játszik”. Ma pontosan ezt tette.

Megyeri Zoltán, Crespo Rodrigo (fotó: Szvatek Péter - Jászai Mari Színház, Népház)

Ha már diákokról esett szó: Moliere keresztény álszentséget pellengérre állító darabját betiltották, a szerzőt a mű átírására kényszerítették, és az egyház kiátkozással fenyegette. (Ami a XVII. század Franciaországában nem pusztán a vasárnapi misétől való eltiltást jelentette.) Moliere végül átírta a szöveget, és egy olyan befejezéssel zárta a továbbra is vitriolos történetet, amelyben az uralkodó mérhetetlen kegye és jóindulata végül egy boldogan éltek, míg meg nem haltak lezárásban éri el a feloldó happy endet.

Parti Nagy Lajos első, 2006-os átiratában a toldás nyilvánvaló hamissága miatt az egész utolsó felvonást kihagyta, és a mindenkori előadás alkotóira bízta a befejezést. Az Örkény Színház felkérésére Parti Nagy mégis írt egy ötödik felvonást, és Szikszai Rémusz rendezése ebből a szövegből indul ki. Miközben – és itt az irodalomóra vége – a legvégét a rendező kérésére Parti Nagy ismét átdolgozta.

Az előadás egyik motorja a szöveg: ami egyszerre lehet ismerős a színházból és otthonos a piacról. Nem érződik benne semmi mesterkéltség, miközben senki nem beszél úgy, ahogy ezt ennek a családnak a tagjai teszik. A jómódú családfő egy vallásos buzgalomban és mártíriumban utolérhetetlennek mutatkozó férfit fogad a házába, akiről (a nagymamát kivéve) mindenki azonnal levágja a képmutatást. A polgárcsalád szép lassan (talán nem is olyan lassan) elkezd belerokkanni a családfő álszentségre való teljes süketségébe. Szikszai Rémusz dramaturgként és rendezőként egy olyan családot állít ki, amely önmagában kiválóan tudna működni, miközben az mégiscsak jelent valamit, hogy egy beköltözködő záros idő alatt romosítja. Ezt az alkotói leegyszerűsítést a kitűnő színészi alakítások és az utolsó jelenet teszi a helyére.

Szikszai Rémusznak nem szokása praktikus használati tárgyakkal telepakolni a színpadot. Varga Járó Ilona díszlettervezővel most is inkább használati jeleket helyeztek el rajta: tükröződő felületek mellett egy jelentős méretű akváriumot aranyhallal, egy számottevő kerekes létrát, könyveket garmadával, és mögöttük laposüvegeket töménnyel, babzsákszerű ülő- és fekvőhelyeket, amelyeken sem ülni, sem feküdni nem lehet és egy koporsószerű faládát, amin kiválóan lehet ülni, és ami általában nem üres. Egy mindennapi életre alkalmatlan, ám jól játszható tér jön így létre: míg a létra teteje például uralmat jelezhet, az elmozdíthatósága és az ezzel szembeni tehetetlenség szintén világos jelzések.

Az előadás – a szöveg és a rendezői jelek mellett – alapvetően a színészi játékra épít, és ebben az esetben van is mire. Mindig gyanús, amikor egy igazgató főszerepet kap a saját színházában, most azonban Crespo Rodrigo rácáfol minden előzetes gyanúra. Tartuffe ájtatosságának maszkját és a maszk mögül előbukkanó megátalkodottság erejét ugyanazzal a súllyal tudja megmutatni, csak a kettő közötti átmenetnél koccan meg az alakítás. Bajcsay Mária egyszerre méltóságos és nevetséges nagymamája (Pernelle-né), Dévai Balázs Damisa a maga túlérzékeny idegrendszerével, Schruff Milán szerelmesen bizonytalan, mégis eltökélt Valérja és hasonlóan bizonytalan jegyeseként Pilnay Sára e.h. mindannyian pontosan beszélik azt a valószerűen valószerűtlen színpadi nyelvet, amely az egész előadás alaphangja. Kardos Róbert a legkönnyedebb természetességgel hoz játékba egy racionálisan gondolkodó, mégis érzékeny sógort (Cleante), a családfő feleségét (Elmira) pedig Major Melinda kelti életre a vígjátéki helyzethez illő, harsányabb komikummal és fátyolosabb drámaisággal. Amíg Danis Lídia komornaként (Dorine) ha kell, érzéki, ha kell, mély érzésű, és közben a figura alkalmazotti öntudatát a maga megsértődésre való hajlamával is hitelesen formálja meg, Megyeri Zoltán (Orgon) képes gyakran egyazon pillanatban megmutatni a magán és környezetén erőszakot tevő, zsarnok családfőt és a családjáért aggódó apát, férjet és gyereket.

Megyeri Zoltán, Kardos Róbert (fotó: Szvatek Péter - Jászai Mari Színház, Népház)

A tatabányaiak Tartuffe-je egy üdítő ritmusú, ötletes és gondolatgazdag szatíra, amely éppen abban a távolságban tart a színpadon történtektől, ahonnan letisztult képleteket láthatunk önmagunkról anélkül, hogy a megoldást is lebetűznék nekünk. Miközben ma még az is megesett, hogy valaki bekiabált Orgonnak, hogy el ne higgye, amit Tartuffe mond. Utána lehet azon vitatkozni, hogy mennyire politizáljon egy előadás, vagy hogy mennyire van jelen a mindennapjainkban a képmutató álszentség. De valahol nem éppen ezekért a vitákért (is) járunk színházba?

(2015. november 5.)