Nem volt meg az a kínzó késztetés a motívumok átgondolására, ami a jó előadások jellemzője.
Szophoklész több drámájában is megidézi Oidipusz karakterét. Aki nem olvasta is, tudja, hogy az Oidipusz király, amely dráma- és eszmetörténetileg is talán a legjelentősebb alkotások egyike, a címszereplő nyomozásáról szól. Az igazán nagy események már megtörténtek a dráma cselekménye előtt (a szfinx legyőzése, Oidipusz királlyá válása, stb.), ezekhez képest már csak egy apróság van hátra, a korábbi király gyilkosát kell megtalálni, aki miatt az Istenek egy fertőzést szabadítottak a városra. A lelkiismeretesen kutató, hős Oidipusz nem tudja, de valójában önmagát keresi, amikor alámerül a múltban, és önmagát ismeri meg egyre inkább, valahányszor az ismeretlen bűnös újabb és újabb vonását tárja fel. A Természetes Vészek Kollektíva és a Budapest Bábszínház előadása ugyan eltávolodik az eredeti szövegtől, alaphelyzete mégis a drámának ezt az aspektusát domborítja ki: itt is Oidipuszt keressük, akinek a rejtőzködését az is aláhúzza, hogy a címszereplőt alakító Melis László többnyire csak virtuálisan jelenik meg, fizikailag (valószínűleg) a színpad közepén lévő karanténban van. Az események pedig csak visszaemlékezésekből derülnek ki, a haldokló hős felett civakodó gyermekek emlékeiből (ez a civakodás egy másik Szophoklész- dráma, az Oidipusz Kolónoszban cselekménye egyébként).
Ács Norbert (fotó: Mónus Márton)
A keresést, a különböző nézőpontok összeegyeztethetőségének nehézségeit húzza alá a díszlet is. A színpad előtti, áttetsző vászonra szavakat vetítenek, amelyek néha szétszaladnak, néha összeállnak mondatokká, egész pontosan Oidipusz egy-egy gondolatává, ahogy arra később rájövünk. Mögötte - mint egy fatörzs - áll a karantén, amelyben a beteg fekszik, míg körülötte lombként hull alá a címszereplő megannyi madzagon lógó halotti maszkja. Az egységes, fehér maszkok az előadás során változni kezdenek, mintegy megjelenítve Oidipusz rengeteg arcát, akárcsak a fától másfele eső „gyümölcsök”, a gyerekek, akik szintén különbözőképpen emlékeznek apjukra. Kinél balfék, kinél csak balszerencsés. A karakter és a mitológia különböző értelmezései csapnak itt össze. Oidipusz vak arcát a maszkokon kívül tévéken is látjuk, mellette EKG-re és kórházi adatlapokra emlékeztető, folyamatosan változó adatokkal. Ám maga Melis (avagy az igazi Oidipusz, az igazság) nem biztos, hogy jelen van a karanténban. Egyfajta mediális játék ez, ami a közvetített látás és a tudás körül forog. Ugyanaz a hit jelenik meg, ami a jóslatok esetében. Biztosnak tűnnek, látszólag leképezik a valóságot, de el is fogadjuk őket?
Ács Norbert, Spiegl Anna, Hannus Zoltán (fotó: Mónus Márton)
Oldalakon keresztül lehetne még elemezni az előadást, a háttérben érezhetően hatalmas szellemi munka van. A végeredmény egy kultúrákon és műveken átívelő utalás sorozat, ami a nézőben további asszociációs láncokat próbál elindítani. A cél azonban ezúttal nem szentesíti a belefektetett energiát. Bármifajta szakrális, érzelmi-érzéki hatás helyett, amelyet nyilván az előadás elképesztő technikája hivatott volna átadni, hol szájbarágósan, hol homályosan, az Oidipusszal kapcsolatos szakirodalom puszta összefoglalóját kapjuk. Az előadás azonban érezhetően több akart ennél lenni: rítusokra emlékeztető megoldásai egyfajta transzállapotba juttatták volna a nézőt, ahol léte alapvető problémáival szembesülhet. Ám az istenek által kiszabott sorsot, amelyet előre közölnek jóslatokban, csak imitt-amott érezni valós, égető problémának, a produkció ezért nem tudott bevonni, legfeljebb annyira, mint egy interpretációs kirakós. Kétségtelenül a mi életünk is determinált, de az előadás alapján ez köszönő viszonyban sincs Szophoklész problémáival.
Ugyanezért a „hatáskeltő” részek gyakran nem működnek, és kínosan megnyújtják a darabot: ilyen például, hogy hosszan ismételgetnek egy-egy mondatot, vagy jelentőségteljesen felveszik a különböző maszkokat. Ezeknek mind van jelentése, ugyanakkor semmi sem késztet arra, hogy ezt a bonyolultan tálalt elemzést megértsem. Ugyanígy Oidipusz tévében látható szemei újra és újra fekete foltokká váltak: egy idő után azon kaptam magam, hogy ennek a technikai kivitelezése jobban érdekel, mint a túlterhelt színházi nyelvben betöltött szerepe. Összességében nem volt meg az a kínzó késztetés a motívumok átgondolására, ami a jó előadások jellemzője, ami nem hagyja nyugodni az embert, ami ott zümmög a fejében.
Spiegl Anna, Ács Norbert (fotó: Mónus Márton)
A vérfertőzésből született, stilizált karakterek szintén távol maradnak. Antigoné (Spiegl Anna) ápolóként tűnik fel, az Oidipuszt megértő, azonosuló értelmezéseket kidomborítva. A két fiú ellenségesebben viszonyul apjához: Ács Norbert karaktere racionális és cinikus, mellette Hannus Zoltán leginkább egy nagyra nőtt gyerek játékosságával tekint az eseményekre. A három testvér néha eltávolodik a tragédiától és ezzel az előadás alaphangjától is: a jóslatokról tréfálkozva beszélnek, a szfinxet kigúnyolják, apjuk zselé arcának szakrális megevéséből kajacsatát csinálnak. Ezek is értelmezések, szempontok, ahogyan a kisiskolás is gondol valamit az eredeti drámáról, még ha azt az irodalmárok nem is mindig érzik egyenrangúnak a komolyabb interpretációkkal. A testvérek ezen kívül számba veszik, hogy ha már tudjuk, mi a jövőnk: mit teszünk? Beletörődünk? Küzdünk ellene? Úgy teszünk, mintha nem is tudnánk róla? Ám a stilizált megoldások miatt nem azonosulunk nehézségeikkel.
Az OIDIPUSZ KARANTÉN művészetfilozófiailag tehát kétségkívül izgalmas, akár egy jó esszé valamelyik tudományos folyóiratban. És ugyanígy nem több egy rakat bonyolult elmélet látványos, multimédiás ismertetésénél, még ha ezt a színészek szertartásként próbálják is tálalni. Mindamellett az előadás azért is fontos, hogy megszületett, mert hasonló, kortárs színházi kísérletekkel (gondolok itt például a jelenléttel való játékra) alig foglalkoznak Magyarországon. Hála az előadásnak, a kiindulópontok és az elméletek megvannak, már csak kezdeni kéne velük valamit.
(2015. november 27.)
