Egyetlen ember sorsában egy nővérek és irgalom nélkül maradt ország látlelete.

Ha a cím és az információ alapján, hogy a Krétakör új előadását a fekete nővér alakja inspirálta, a néző arra számít, hogy egy direkten politizáló dokumentumszínházat lát majd a legismertebb magyar beteg, a hazai egészségügy helyzetéről - igaza van, és még sincs igaza. Schilling Árpád rendezése több ennél: egyetlen ember sorsában tudja megmutatni egy elfekvővé változott, nővérek és irgalom nélkül maradt ország látleletét.

Sárosdi Lilla - fotó: Stavros Petropoulos

Egy negyvenéves asszony áll a történet középpontjában, aki egy tüntetés miatt elveszti a munkáját, pedig az Isten is nővérnek teremtette. Ettől kezdve hiába minden igyekezet és minden szándék, vesszőfutása nem akar véget érni. Pedig addig sem volt egyszerű az élete, hiszen annak a középgenerációnak a tagja, akiknek egyszerre kell gyereket nevelni és idős, beteg szülőt gondozni, ráadásul egyedülállóként, állandó anyagi gondok közepette. Hétköznapi történet egy hétköznapi asszonyról, körülötte a hétköznapi Magyarország jellegzetes képviselőivel. A sima beszédű politikussal, aki saját pr-céljaira használja a nővéreket. A tanárnővel, aki végletesen elbizonytalanodott a saját alkalmasságában, és abban is, hogy megértheti-e egyáltalán a tanítványait. A vállalkozóval, aki a pénzből még több pénzt akar, és ismer valakit a minisztériumban. Az öregasszonnyal, aki nem érti, hogy mivé lett a világ, és unokájával, aki jobb életet szeretne, szinte minden áron.

Mindebből lehetne egy illusztrált szociológiai esettanulmány, papírízű felmondása mindannak, amit valamennyien látunk (ha látni akarunk) magunk körül. Az első öt-tíz percben, a tüntetéses jelenetben fel is sejlik ennek a veszélye, de aztán fokozatosan élettel telik meg a színpad, a mi életünkkel.

Sárosdi Lilla, Rába Roland, Láng Annamária - fotó: Stavros Petropoulos

És egy ember sorsával. Egy asszony sorsával. Egy nővér sorsával. Schilling Árpád jól választott, amikor egy archetípust, a gondoskodó, adakozó, életét másoknak szentelő Démétér hétköznapi megfelelőjét, a nővért állította középpontba. Egy olyan – a politikai közbeszéd szintjén is - férfiközpontú társadalomban, ami a Vedd el magadnak! alaptörvényére épül, ő a szükségszerű vesztes.

Nincs kompletten megírt dráma, jelenetek vannak, mindennapi, sokszor közhelyektől sem mentes párbeszédek. Köztük Láng Annamária Vranik Krisztián és Závada Péter néhány dalával zökkent ki és húz alá – mikor hogyan. Meglepetések sincsenek, kódolt kudarcok, újabb bukások annál inkább. Nem kell hozzá különösebb dramaturgiai érzék, hogy tudjuk: az anya betegebb lesz, a kamaszlány leszakad, az új szerelem a megtakarított pénzzel együtt válik köddé.

És az előadás mégis működik. Az egyetlen, foszlott kanapéból és két ruhaállványból álló díszlet bőven elég. A jelenetek jó ritmusban követik egymást, és a jók közül is időnként felszikrázik egy-egy remek. Mint amikor a főszereplő munkáért telefonál, és egyszerre halljuk az ő telefonjai mellett a barátok és a lehetséges munkaadók háttérbeszélgetéseit. Vagy – talán ez a legjobb - amikor a legénybúcsú után kinyuvadt, öklendező főnökét, mint egy kisgyereket ápolja, öltözteti annak esküvőjére – boldogan, hogy a takarítónősködés helyett, ha csak rövid időre is, de visszatérhet lényegéhez, a gondoskodáshoz.

Meszléry Judit, Sárosdi Lilla, Kovács Kata Milla - fotó: Stavros Petropoulos

Ahhoz azonban, hogy mindez ilyen hiteles és szívszorító tudjon lenni, Sárosdi Lilla kell. Egészen ritka együttállás ez, amikor a néző úgy érzi, elsősorban emberi, és csak másodsorban színésznői fedezet áll a karakter mögött, és hogyha ezután nővérre gondol, ez a nővér valahogy mindig ott lesz benne. Az édesanyját alakító Meszléry Judit szintén nem alakít, hanem ő maga a mamuszos, sokszor kibírhatatlan, máskor gyerek módjára rémült mama. Kovács Kata Milla kamaszlánya is természetesen ismerős. Míg a családtagok csak egy szerepben jelennek meg, Láng Annamária és Rába Roland számos alakban tűnnek fel. Ezeknek a karaktereknek többnyire csak egy jelenet jut, így néhány jellegzetes vonással, gesztussal felrajzolt, többségükben igen jól eltalált figurákat látunk, amilyen a tanárnő vagy a politikus. Több jelenetben is szerepel, így árnyaltabb jellemábrázolásra ad lehetőséget Rába Rolandnak a vállalkozó, aki hibáival, bumfordiságaival együtt formál belőle emberi, szerethető karaktert.

Ahogy Schilling Árpád más előadásaiban, itt is fontos szerepet kap a test, az előadás egy pontján pedig a negyvenéves, szüléstől, munkától, figyelem- és időhiánytól átformálódott, már nem karcsú, meztelen test felmutatása. És az megint csak Sárosdi Lilla érdeme, ahogy ez a gesztus hozzá tud adódni az egészhez.

Meszléry Judit, Sárosdi Lilla, Kovács Kata Milla - fotó: Stavros Petropoulos

A színészek minket, nézőket is többször megszólítanak, kitűzőket osztogatnak nekünk a tüntetésen, és a végén, amikor a nővér képletesen és valóságosan is megkapja az utolsó cseppet a poharába, elmeditálnak rajta, hogy vajon közülünk ki lesz a következő? Aztán arra jutnak, hogy a Trafó közönsége nem tartozik az igazi, a totális vesztesek közé – és ebben igazuk is van. A kesernyés odaszúrás a (bel)városi értelmiségnek, a nézői szerepben megmaradó, passzív ellenállásnak szintén visszatérő eleme Schilling Árpád színpadi és színpadon kívüli megszólalásainak.

Talán ezért is, hogy véresebb véget szán a nővérnek – a totális vereségből az önmaga elleni agresszióba űzi. Miközben a mindennapi tapasztalataink azt mutatják, hogy – szó szerint - jobb sorsra érdemes nővéreink, ha más utakon is, de menekülnek. Az előadást nézve folyamatosan egy, mára nagyrészt elfeledett regény járt a fejemben, Németh Lászlótól az Irgalom. Abban egy cinkotai elfekvő válik az 1920-as évek Magyarországának metaforájává. Igaz, akkor még voltak nővérek és orvosok.

(2015. november 30.)