A nevetés és sírás széke között padlóra esünk - az előadás ténylegesen nem rólunk szól.
Dacára a képességeinek és a vágyainak, néha mindenkire rátör az érzés, hogy csak dagonyázik a primitív fantáziavilágokban: nosztalgiázik, álmodozik, hasznos dolgok helyett a sorozatát nézi. Ha kicsit túlkomplikálva is, de Galambos Péter rendezése tulajdonképpen ezt a kiábrándult világlátást próbálja közvetíteni. Már maga a díszlet (Galambos Péter – Libor Katalin) is egy szűkre szabott művilágot mutat: a színpad belsejében, egy üvegkalitkában egy mesterkélt strandot látunk, vetített háttérrel, karton figurákkal, túlzó színpompával. Érdekes és szokatlan megoldás, hogy valódi víz is tartozik a strandhoz, de ez is inkább bokáig érő pocsolya, amiben céltalanul tapicskolnak a szereplők. Az igazi élet, a kiszabadulás a posványból, csak a kalitkán kívül jelenik meg, illetve, az előadás legimpozánsabb részeiben, a kalitka felett, akrobata mutatványok során. Galambos rendező-díszlettervező nagy érdeme, hogy az összetett látványelemeket egyszerre tudja kerek egésszé összehangolni és maximálisan kihasználni. A koncepció más elemeiről sajnos ugyanez nem mindig mondható el.
Horváth Lajos Ottó, Dunai Csenge (fotó: Eöri Szabó Zsolt)
A meglehetősen komplex történet egyik síkján egy csehszlovák fürdőváros pár napját követhetjük végig. Adott egy összeszokott társaság: egy kiégett fürdőmester (Horváth Lajos Ottó), a szerelemről álmodozó felesége (Söptei Andrea), valamint két állandó vendégük, a bölcselkedésbe menekülő szerzetes (Kristán Attila) és a horgászásba menekülő őrnagy (Schnell Ádám). Egy napon a társaságba földöntúli tüneményekként két cirkuszi mutatványos (Fehér Tibor és Dunai Csenge) érkezik, akik a szabadság és a változás lehetőségét hozzák a szereplők számára. Ám a kiváltott lelkesedést fokozatos kiábrándulás követi és kiderül, hogy a gyönyörű artisták világa sem jelenthet szabadulást a mindennapokból.
Ezzel párhuzamosan, elsősorban revüszerű, zenei betétek és archív felvételek révén egy másik „szabadulást”, majd kiábrándulást is végigkövethetünk: Csehszlovákia elmúlt negyven évét, a szocializmus végét, a kapitalista világból való kiábrándulást és ennek folyamán azt, ahogy a lázadó forradalmárok és művész példaképek botrányaikról hírhedt bulvárszereplőknek adják át a helyüket a médiában. A szereplők között ugyanis énekesek jelennek meg, egyre korszerűbb zenei stílusokat képviselve, valamint Neil Amstrong űrhajós, illetve egyéb, különös figurák. A legexpresszívebb talán a ballonkabátos Yoda mester, aki fénykardjával, mint egy földönkívüli idegenvezető mutatja be a Csehszlovák világot a színpadon.
Az előadás mindkét szálán minden szereplő tragédiáját megismerjük, korabeli kisemberek és sztárok történetei követik egymást, ami borzasztóan felszabdalja és ezzel megnyújtja a mégiscsak kerek egésznek és lezártnak szánt produkciót. Ráadásul az ábrázolás során nem sikerül összehangolni a karakteres-komikus típusfigurák eltúlzott viselkedését az önmagukban egyébként hatásos, mélyen megrázó drámai sorsokkal. A nevetés és sírás széke között padlóra esünk. A legjobban ebből a két magasba törő artista kerül ki: Fehér Tibor és Dunai Csenge nem csak színdarabba illesztett akrobata mutatványaik miatt érdemelnek elismerést, de átütően jelenítik meg a középszerű, mégis karizmatikus mutatványosokat és azok gyarló, emberi oldalát. A skála másik végpontján, talán részben az üvegfal távolságtartó hatása miatt, Kristán Attilának és Schnell Ádámnak nemcsak a jelenléte, de gyakran a hangja sem ér el a nézőtérig. Játékukat a gyakran minden életszerűséget nélkülöző mondatok sem segítik, és talán a szöveg gyengesége miatt van az is, hogy a legtöbb igazán működő poén a néma jelenetekhez kapcsolódik (például Horváth Lajos Ottó kisemberének ügyefogyott masszírozás kísérlete a félmeztelen artistalánnyal).
Fotó: Eöri Szabó Zsolt
A téma ugyan, különösen a jelenhez közelítő második felvonásban, egyszer-egyszer közel kerül és betalál (a tétlenül bölcselkedő értelmiségi pap karaktere hordozza talán a legtöbb potenciált), mégis, az előadás összességében húsz év késéssel fogalmazza meg a kritikáját. Mind a rendszerváltással kapcsolatos csalódások, mind a média, illetve a bulvár pusztító hatása a kilencvenes években borzolta igazán a kedélyeket. Ha ezek a problémák máig lezáratlanok is, sokat vesztettek az aktualitásukból, ahogy ma a bulvársajtó helyett a közösségi médián keresztüli zaklatás miatt aggódunk elsősorban, a rendszerváltás problémái pedig belemosódnak a jelenlegi politikai helyzetbe.
Így hiába, hogy a hatalmas hógömbre emlékeztető kalitka üveg felületein a világításnak hála néha magunkat látjuk visszatükröződve, az előadás ténylegesen nem rólunk szól. Marad a nosztalgia és a céltalan álmodozás.
(2015. december 12.)
