Fehér Ferenc koreográfiája olyan, mintha egy üvegketrecben fenevadakat mutogatnának nekünk.

Valamit elvesztettünk azáltal, hogy a filmeken régebben kérlelhetetlen lassúsággal felénk közeledő zombik mára gyorsvonatnyi sebességgel cikáznak: sorszerű, kikerülhetetlen és mégis elkerülendő végzetből balesetté váltak. Merthogy eredendően közünk van a zombikhoz, és ez a viszony több, mint a gyilkológép és az áldozat filmgyári sablonja. Egykor emberként meghalt, állativá vált lények, akiknek semmi más késztetésük nincsen, mint az élők húsával és agyvelejével csillapítani mardosó éhségüket. Amikor hőseink zombivá vált szerelmükkel, szüleikkel vagy gyermekükkel találkoznak a filmeken, az éppen amiatt válik a melodráma csimborasszójává, mert eredendő félelmeinket fordítja le. Az élőhalottak fertőző volta pedig azt jelzi, hogy a fenyegetés még ennél is személyesebb. Ha zombik lehetünk, akkor valahol már azok is vagyunk. A zombi-mozik ezeket a félelmeinket csiklandozzák.

Fehér Ferenc, Czap Gábor (fotó: Mészáros Csaba)

Fehér Ferenc koreográfiája a Szkénében olyan, mint amikor egy üvegketrecben fenevadakat mutatnak meg nekünk: képzelőerőnk mértékében bele-beleborzongunk, ám sok közünk nincsen a dologhoz. Az is tény, hogy itt nem akármilyen expresszivitással mutatják meg nekünk a dolgot.

Fehér Ferenc különleges alkotó és senki máshoz nem hasonlítható előadó, a hazai kortárs tánc igazi delikátja. Mozgásával minden teatralitás és kimódoltság nélkül képes önmagán keresztül megmutatni közös ember voltunkat. Nem táncol, hanem fehérferizik. Nem véletlen, hogy általában szólókat készít, még ha volt is példa az ellenkezőjére (a Tao Te elismertsége, amelyet Dózsa Ákossal együtt adnak elő, jelzi, hogy a közös mozgás messze nem lehetetlen küldetés). A Helló zombi!-ban Szitás Balázzsal és Czap Gáborral dolgoznak együtt, és kiderül, hogy a mozdulatok szintjén a fehérferizés elsajátítható. És noha az előadók bizonyosan mélyebbre merülnek ehhez a bizonyos „mozdulatok szintjéhez” képest, minket, nézőket nem igen tudnak magukkal vinni. Elmozizunk rajtuk az üvegketrec előtt.

Fotó: Mészáros Csaba

Még akkor is így van ez, hogyha a különös erejű mozdulatokban nyoma sincsen bármiféle zombi sémának. A mozik sablonjai helyett az előadásban a zombiság mozdulatsorai születnek meg, amiket azonban (Szitás Balázs egy-egy többiekre mélázó pillantásán kívül) mégsem tudunk magunkra venni.

A látvány a mozgáson túl is kiválóan működik. Simon Judit jelmezei a szürke különféle árnyalataiban egyszerre vannak és nincsenek, miközben elnagyolt varrásuk miatt akár Frankensteinre is asszociálhatunk. Kovacsovics Dávid pisla fényei pedig nem csupán megtámogatják a sejtelmes valóságot, de az előadás legerősebb momentuma is a fényhez és a sötétséghez kötődik. Amikor többször is sötétségbe borulnak a lassan araszoló alakok, majd mindig egy kicsit odébb tűnnek fel ismét megvilágítva – az a nézőtéren maga a horror hullámvasútja. Biztonságban vagyunk, de azért finoman lever a víz, hogy mi lesz, amikor ismét látni fogunk?! Csak a látnivaló azonban kevés, még akkor is, ha ez egy különleges látnivaló. Ráadásul a kezdetekben szuggesztív erővel ható mozdulatok egy idő után egyszerűen unalmassá válnak, mivel szinte mindig ugyanazt látjuk, csak kicsit másképp.

Szitás Balázs, Fehér Ferenc, Czap Gábor (fotó: Mészáros Csaba)

Fehér Ferenc legutóbbi koreográfiája, a Morgan és Freeman koncentrált és remekbeszabott összetettsége után ez az előadás olyan, mintha annak egyetlen gesztusából született volna. Ami ott az érzelmeket, az intellektust és az érzékeket egyformán megdolgozta, abból most nem sokkal több maradt, mint az érzékek hosszúra nyúló birizgálása.

Hogy a színlapon olvasható gondolat az emberek élőhalott voltáról nem jön át, az lehet a cikk szerzőjének a figyelmetlensége vagy érzéketlensége is, ám ez a gondolat itt legfeljebb egy tételmondat. Az előadás, ha el is mondja ezt a gondolatot, semmit nem gondol róla. Ez pedig még akkor is egydimenzióssá teszi a Helló zombi!-t, ha ezt az egy dimenziót sokkal szívesebben nézzük, mint több, nálánál sokkal átgondoltabb kortárs táncelőadást.

(2015. október 9.)