Horváth Csaba új előadása jelentős és hiánypótló mű: megkerülhetetlen állításokkal és vitathatatlanul érvényes színházi nyelvvel.
Horváth Csaba színházában a tánc, mozgás, ének, klasszikus színház olyan harmonikus, szoros, egymásból természetesen következő egységet alkot, hogy fel se merül bennünk, hogy bármiféle külön kategóriával (fizikai színház, mozgásszínház stb.) kéne illetni. Ami jó, az jó, nincs mit tenni.
Fehér László, Pallag Márton, Zsigmond Emőke, Kádas József, Novkov Máté (fotó: Mónus Márton)
A Forte Társulat legújabb előadása Keresztury Tibor saját szövegeiből és Tar Sándor novelláiból összeállított darabját vitte színre. A mélyszegénység és a kilátástalanság legautentikusabb szerzője már tíz éve elhunyt, prózája, a történeteiben leírt társadalmi tragédiák azonban mindmáig árnyékot vetnek jelenünkre. Szereplői egyszerű emberek, egyszerű vágyakkal: Vízipók el akarja veszíteni a szüzességét, Sipos dolgozni szeretne, Sipos felesége boldogulni, Sipos fia meg normális gyerek lenne, nem pedig az, akit a csórósága miatt kicsúfolnak. A döbbenetesen tragikus sorsú író történetei a szerző életéhez hűen kilátástalanok, de, ahogyan Keresztury Tibor Bevezetés a pokolba című előadásában elmondta: Tar írói erényei között legalább olyan fontos a lappangó, fekete humor, mint a felszíni tragédia. Ezt a humort persze jelentős mértékben megtámogatta a Tar-művek világa mellé tett ironikusabb, könnyedebb szemléletű Keresztury-tárcák felhasználása. Ennek megfelelően a darab első felét uraló nyelvi komikum hatására az is megkönnyebbülhetett, aki a Tarr – Tar nomen est omen-párhuzam jegyében már készült volna megnyitni a világfájdalom könnycsatornáit.
Horkay Barnabás, Fehér László, Novkov Máté, Kádas József (fotó: Mónus Márton)
Mert Horváth Csaba előadása olyan briliánsan használja a Tar-Keresztury szövegek kétféleségét, hogy kedvére játszik az érzéseinkkel; a hatáskeltés olyan profi könnyedséggel zajlik, hogy egyik pillanatban jóízűen nevetünk az ízes, frappáns dialógusokon és a színészi játékon, a másikban meg döbbent csöndben ülve nézzük, ahogyan a rendszerváltás keresztülhúzza Sipos számításait. Az a bizonyos rendszerváltás, amióta felnőtt egy új generáció, mégsem sikerült igazán feldolgozni, és azt sem állíthatjuk kellő bizonyossággal, hogy véget ért. Hol vannak a témával foglalkozó regények, filmek, színházi előadások? Elvétve akadnak ilyenek. A te országodban az alkotók végre veszik a fáradságot, és lépést tesznek afelé, hogy ezt az elmaradást pótolják: Sipos a darab egy pontján, amikor a fia a miatyánkot olvassa, két mondattal teszi helyre a mostani közép- és fiatalabb generációt és helyezi rájuk a felelősséget: „Nem! A te országod legyen meg! A te akaratod!”
Persze a téma és, urambocsá, az üzenet progresszív megválasztása még édeskevés lenne egy kiemelkedő előadáshoz; a darab viszont formailag is bravúros; a titkot pedig a már említett egységességben érdemes keresni. A szocializmusra oly jellemző, már-már stílusosan ízléstelen csempemintázatú linóleum nem csupán atmoszférateremtő díszlet (Mocsár Zsófia), hanem később szereplő is, az egyedüli kellékként használt PVC csövek és idomok kreatív felhasználását pedig hosszan lehetne sorolni: hol nyomorék tönkrement karját, hol gyárkéményt, hol hangszert, másutt meg, ha kell, a tántorgó részeg mozgását illusztrálják azzal, hogy ráállva próbálnak gurulni a színészek. Hasonló, minimalizmusból adódó kreatív kellékhasználatot már sokszor láttunk, de ennyire sokoldalút csak elvétve. A jelmezek esetében a tökéletesen eltalált téeszelnök-öltöny és a vidéki alkoholista-konfekció megválasztása mellett figyelemreméltó az a részletekre figyelő tudatosság is, ami e jelmezeket valóban ruhákká tette: a színészek úgy, annyira tűrték be és fel, úgy hordták csálén, stb., ahogyan csak a szocializmus esetlen, kis magyar igénytelenségének divatja diktálta-diktálja.
Fotó: Mónus Márton
A Forte Társulat színészeiről pedig csak elismeréssel lehet szólni: az a hihetetlen szinkron, amivel ez a tizenegy ember mozog, énekel, dolgozik egymással, az az intenzitás, amivel egymásra mászik, borul, bukfencezik, ugrik, vagy éppen megmerevedve áll két PVC-cső tetején, talán legpontosabban a bámulatos szóval írható körül. Bár a nagyon ízes, irodalmi dialógusok gyakran visszafele sülnek el a színpadon, és a színészek helyett kezdenek játszani, talán ez nem is jelent akkora problémát, mint a sokszor funkciótlan narráció. Az eljátszott karakterek viszont bámulatosan kidolgozottak testtartásukban, hanghordozásukban, mozgásukban, kiejtésükben, ami már csak azért is figyelemreméltó teljesítmény, mert szinte mindenki több szerepet alakít az előadás során. Andrássy Máté hol dadogó, naiv-butácska munkásfiú, hol az alkoholizmust ideologikus alapon űző, Tom Waits-hangú kocsmatöltelék, Földeáki Nóra mindenféle csámpás öregasszonyokként alakít hatalmasat, Kurta Niké hol fiatal lány, hol isten tudja, miféle fél-hajléktalan, rozsdás hangú alkoholistaként rikácsolja: ’totállájf!’, Krisztik Csaba sánta Siposa tökéletes tragikus hős, Horkay Barnabás kortárstánc-futamai madarat alakítva pedig kellemes színt adnak hozzá az előadáshoz.
Krisztik Csaba (fotó. Mónus Márton)
A több, egymástól független szövegből összefűzött történet végig egységes, nem darabolódik epizódokra, egyedül az előadás vége felé hullik szét: legalább háromszor ér véget. Ami már csak azért is nagy kár, mert a darab legkatartikusabb pillanata, amikor Sipos kimondja a darab fő igazságát („Legyen meg a te országod! A te akaratod!”), majd a társulat egy gyönyörű népdalt kezd énekelni, olyan súlyos és megrázó, hogy akármennyire is zseniális és vicces a következő kocsmajelenet, a csúcspont utólag sokat veszít erejéből. Horváth Csaba új előadása mindemellett jelentős és hiánypótló mű: megkerülhetetlen állításokkal és vitathatatlanul érvényes színházi nyelvvel.
(2015. december 16.)
