Nem az a boszorkány, aki sötét erőkkel cimborálva küld rontást ránk és javainkra. Hanem az, akire ráfogjuk.

Mohácsi János már harmadszor nyúl a saját maga és testvére által fordított, általuk Istenítélet címmel játszott Arthur Miller-drámához, A salemi boszorkányokhoz - noha kétségtelen, hogy ebben az esetben a tőlük megszokottnál hűbbek maradtak a darab cselekményéhez. Az, amit a Vígszínházban látunk, minden szempontból és a legjobb értelmében véve: színház.

Stohl András (fotó: Szalontai Ábel)

Önmagában nem az a különleges, ahogy Kovács Márton zenéje hol fokozza a káoszt, hol pedig mégis képes harmóniát teremteni, részben az egyes szereplők, részben pedig az alkotók és a nézők között. Nem is Khell Zsolt lépcsőzetes díszlete, amely – maradéktalanul kihasználva a hatalmas játékteret – egyszerre alkalmas szabadtérnek, bíróságnak és vesztőhelynek, némi átalakulást követően pedig egy ház belsejének. Mohácsi István és János fordításában, valamint Perczel Enikő dramaturg munkájában sem szokatlan, hogy a dráma lineáris alapanyagát képesek voltak vibráló élettel, a karaktereket pedig hús-vér személyiségekkel megtölteni. Sőt, még csak az sem, hogy a megszokott „mohácsizmusok” (szóviccek, ismétlések, stb.) ezúttal nem csak öncélú humorforrásként vagy épp feszültségoldó és figyelemfelkeltő fogásként működnek, hanem minden egyes elhangzott mondatnak megvan a maga helye és jelentősége „A salemi boszorkányok” történetében. Nem az a bravúr, hogy a főszereplők kifogástalanok, a nagy létszámú mellékszereplő csapat pedig tömegként és (amennyire azt a birkahabitus engedi) individuumként is létezik. Hanem az, hogy mindez az első pillanat és az utolsó hang között eltelt nem kevés játékidő során mindvégig koherens egészként, egyben látható, együtt létező, lélegző, mozgó és beszélő egységként működik.

Hegedűs D. Géza (középen), Hevér Gábor (jobbra) - Fotó: Szalontai Ábel

A salemi boszorkányperek esete iskolapéldája annak, hogy mi történik akkor, ha a babonák eluralkodnak a racionalitáson, ha a középszer elnyomja a józanságot, ha a felelős helyzetben lévők a tömeghisztériát nem megfékezik, hanem kihasználják, valamint ha az igazságérzetet legyőzi az attól való félelem, hogy ha nem állunk be ugatni, mi magunk is űzött vadak lehetünk. Ebben a világban mindenki bűnös, amíg be nem bizonyítja, hogy ártatlan – de mit lehet ott bebizonyítani, ahol a kérdés maga is nonszensz? Ahol néhány fiatal, tanulatlan lány, akikre sajátos helyzetben bukkannak az erdőben, előbb a retorziótól való félelemből, majd a hatalomérzet részegségében minden aggály nélkül küldi máglyára a fél várost, ott mit számít az, hogy a megvádoltak korábban zömmel tisztességes és becsületes emberekként voltak ismertek? Ráadásul azokhoz a drámákhoz képest, ahol előítéletek miatt (vagy épp gyakorlati okokból) bélyegeznek meg valamilyen csoportot, az Istenítéletben külön csavar az, hogy ezúttal még csak csoportról sincs szó.

Könnyű lenne minderre aktuálpolitikai párhuzamot találni, már csak azért is, mert Arthur Miller maga is azért írta meg A salemi boszorkányokat, hogy így emeljen hangot a kommunistaüldözések ellen. Az Istenítélet azonban épp amiatt nagyvonalú és nagyívű előadás, hogy mindebből egy morzsányi sincs benne – ehelyett kortól függetlenül magukat az embereket, az úgynevezett többséget vizsgálja és mutatja be. És mindezt úgy, hogy gyakorlatilag lehetetlen nem odafigyelni. Ez még akkor is igaz, ha a darab négy színe közül az első, a zenei háttérrel, az értelmetlen kiáltozással és a céltalan futkosással együtt nem más, mint egy körülbelül háromnegyed órás (egyébként páratlanul megkomponált és teljes mértékben kontrollált) káosz. Talán lankadhat a figyelem (a nézőké és a darabbeli nép egy részéé is), de fontos, hogy lássuk, hogy a bíróságig és az égetőkemencéig vezető ámokfutás egy értelmetlen zagyvaságból nőtte ki magát. Ennek szöges kontrasztja a második szín nyugodt otthona – ami persze csak látszólag az, hisz itt is vannak problémák, mégis érezzük, hogy az idősödő és szürkülő feleség, és az őt egy fiatal csitrivel megcsaló férj viszonya mennyivel emberibb gondokra utal, mint a főtéri csőcselék tömeghisztériája. A harmadik szín bírósága és a negyedik vesztőhelye között már egyenes és viszonylag gördülékeny az út. Persze elvileg történhetne máshogy is, hisz elég sok idő van arra, hogy valaki, akinek rossz a lelkiismerete vagy jó az esze/szíve (a rendezés abszurd, már-már bohózatba hajló, időhúzó elemekkel fokozza ezt az érzést), megálljt parancsoljon ennek az őrületnek – ám győz a félelem, a bosszúvágy és a kapzsiság.

Amellett, hogy látjuk, ahogy egy fél város magából kifordulva máglyára küldi a másik felet, az előadás egyik legjelentősebb erénye az, hogy a tömegpszichózis jelensége mellett, részben ahelyett, nagyon emberien mutatja be az egyes karakterek egyéni dilemmáit, motivációit és ebből fakadó döntéseit is. A tömeget nem arctalan masszaként, hanem egyénenként kezeli, akik mind-mind más célból cselekszenek úgy, ahogy – és mindeközben válnak arctalanná. És bármennyire is vannak, akik ezt kihasználják, az elnyomás ezúttal nem egy nagy, felsőbb érdekből érkezik, hanem alulról, a sok „kicsi” eredőjeként.

Fotó: Szalontai Ábel

Stohl András John Proctora nem egy elbukott hős, hanem egy gyarló, ám minden hibájával együtt is normális ember, aki küzd az életéért és a családjáért, amikért még saját méltóságát is odaadná. Végül csak akkor törik meg, amikor gyermekei méltóságát és jövőjét érzi fenyegetve. Stohl néha kiabáló játékstílusa, ami más esetben talán túlzó lenne, ezúttal teljes mértékben indokolt: jogos segélykiáltásait úgyis elnyomja a kántáló tömeg. John Proctor feleségeként Herczeg Adrienn egy megkeseredett, megfáradt, ám a külvilág felé a férjéhez mindenek ellenére lojális asszonyt ábrázol nagyon finoman és visszafogottan, ám annál hatásosabban; tragédiája legalább akkora, mint Proctoré.

Parris tiszteletes Hegedűs D. Géza alakításában egy felfelé nyaló, lefelé taposó, anyagias érdekember – noha nem rosszabb másoknál, ám neki az lenne a feladata, hogy jobb legyen. Fesztbaum Béla a bírósági tárgyalást is vezető Danforth alkormányzója bigott, a törvény szellemisége helyett annak csupán szavai szerint eljáró, túl magas polcra került tisztségviselő. A Hevér Gábor által kiválóan megjelenített boszorkányűző szakértő, Hale tiszteletes először vaskalapos, ám később a messziről jött ember szemével tisztán látó kívülálló. Hozzájuk csatlakozik még a város apatikus, alkoholista orvosa (Lukács Sándor), valamint a Felhőfi Kiss László által megformált szemellenzős, ügyészszerű hivatalnok. Gondoljunk bele, ha ők a bíróság, ki a vádlott? Különösen igaz ez úgy, hogy többé-kevésbé mindegyikük tisztában van az elítéltek ártatlanságával.

Stohl András, Szilágyi Csenge (fotó: Szalontai Ábel)

A Vígszínház társulatként is kifogástalanul működő csapatából külön érdemes kiemelni Szilágyi Csenge Abigail-jét, aki vakbuzgósággal palástolja egykori szeretőjén való bosszúállását, Péter Kata egyszerű, ám a hatalomvágy érzésétől megrészegült, majd a félelem által vezérelt Mary-jét, Kútvölgyi Erzsébet méltóságteljes Rebecca Nurse-ét, Borbiczki Ferenc kapzsi kibic földbirtokosát, valamint Karácsonyi Zoltán többarcú börtönőrét. De mindenki mást is dicséret illet: minden mozdulat, minden mondat, minden hangsúly a helyén van.

Boszorkányperek mindig voltak, most is vannak, és gyaníthatóan lesznek is. Minden kornak megvannak a maga „boszorkányai”, legyen szó vasorrú bábákról, zsidókról, homoszexuálisokról vagy a mindenkori hatalom ellenzékéről. És mindenkor megvan az ehhez tartozó perrendtartás is, legyen az éppen vízpróba, névtelen feljelentés vagy médiakampány. Ráadásul - amint az Istenítéletben láthatjuk - nem az a boszorkány, aki a sátánnal cimborálva, földöntúli erők használatával rontást hoz a becsületes emberek életére és javaira. Hanem az, akire ráfogják.

(2015. december 20.)