A Játékkészítőt sikerült kigyógyítani néhány gyermekbetegségéből, de felnőni a néhány biztató jel ellenére sem tudott.
Nagyon változatos fogadtatásban részesült a 2014 decemberében magánprodukcióként, és ezért nem titkoltan profitmaximalizáló üzleti vállalkozásként létrehozott, a sikeres marketingkampánynak köszönhetően felfokozott érdeklődéssel várt A Játékkészítő. Idén azonos címmel és hasonló jelleggel, de jelentős mértékben átírva mutatták be az alkotók által akciómesének és pop-show musicalnek definiált előadást. A tavalyi alkotócsapat jelentős mértékben átalakult: idén a mesemusicalek területén jelentős tapasztalattal bíró Böhm Györgyre várt az a feladat, hogy a különböző ötletekből építkező darabot egységessé gyúrja.
Oroszlán Szonja (fotó: A Játékkészítő)
Ez a kísérlet több szempontból sem tekinthető sikeresnek. A ráncfelvarrt történet ugyanis, bár ezúttal már három forgatókönyvíró és író, Divinyi Réka, Deres Péter és Lőkös Ildikó jegyzi, továbbra is csak névleg és külsőleg tartalmaz a magyar népmesei kalandokhoz hasonló elemeket, tartalmát tekintve azonban nem. Az előző évi változathoz képest az jól látszik, hogy ezúttal sikerült létrehozni egy valamennyire egymásra épülő epizódokból összeálló történetet, de ezek az epizódok csak megjelenésükben tűnnek izgalmasnak. Persze, az égig érő paszuly, a kalózhajó tipikus mesei motívumok, sőt a mesefigura-szereplők (Malac, Aranyka, háromfejű sárkány) mellett a főhős, Peti is lehet a „szegény legény” huszonegyedik századi kiadása – de… Egy kalandos, fordulatos mesében a pozitív hősnek különböző, akár egyre nehezedő próbákat kell kiállnia, hogy elnyerje jutalmát, amely vagy a királylány keze és a fele királyság, vagy valami hasonlóan nagy volumenű jutalom – olyan, amiért úgy érezheti, hogy megérte vállalni a kihívásokat.
Kamarás Iván (fotó: A Játékkészítő)
Az alaphelyzet egyébként hasonló a tavalyihoz: egy viszonylag gyenge fizikumú, számítógépfüggő fiú, Peti, valahogy belecsöppen a mesék világába, és megpróbál segíteni a rózsaszín kismalacnak, hogy az eljusson a Játékkészítőhöz. És mennek, mendegélnek, majd eljutnak… Ugyanakkor továbbra sincsenek igazi kihívások, a kalandos helyszínekről kiderül, hogy nem rejtenek valós akadályt, amit le kellene küzdeni, a különböző szereplők pedig ahelyett, hogy akadályoznák vagy segítenék Petit abban, hogy eljussanak a keresett Játékkészítőhöz, nem igazán csinálnak semmit, csak énekelnek egyet. Jön a hét és fél fejű sárkány, majd megfojtja magát. Jön a jégkirálynő, majd felolvad. Jön a kalóz, majd kiderül róla, hogy jószívű. Jön Vastagh Csaba, és kiderül róla, hogy tud énekelni. Persze, egy ideig lebilincselő lehet a gyerekek számára a vetített-festett kalózhajó, de ez csak az egyik eleme a mesének. Mindemellett tavalyhoz képest ezúttal markánsan jelentek meg mindenféle csúcstechnológiai utalások az előadás nyelvében – nyilván ezzel akartak hatni a fiatal célközönségre. Ugyanakkor Presserék valóban mesés meséjének, A padlásnak, és mára technikai értelemben elavult külsejű számítógépének, Robinsonnak az örökös sikere bizonyítja, hogy egy gyerektörténet nem ezektől az önmagukat futurisztikusnak álcázott elemektől válik magával ragadóvá, hanem például a cselekmény milyenségétől.
Fotó: A Játékkészítő
Persze a produkció elsődleges, és nem is titkolt célja a sztárfelhozatal és a látványfokozás. A szereplőgárda terén a lényeg nem változott: a Petit korrektül végigvivő Bauer Gergő, és a tulajdonképpeni felnőtt főszereplőként színpadon lévő Malacot a rút külső, kedves belső sztereotípia alapján, de összességében jól megformáló Szabó Győző voltak a legtöbbet a színpadon. A húzónevek nagy része momentumokra vagy egy-egy jelenetre tűnt fel: Radics Gigi és a Király-testvérek egy-egy dallal bizonyították, hogy tényleg kiválóan énekelnek, Oroszlán Szonja Aquatániája idénre sem változott komolyan vehető színházi szereppé, Kamarás Iván kalózkapitánya viszont legalább vicces volt. A Játékkészítő szerepét átvevő Stohl Andrást egy pillanatig sem lehetett igazán komolyan venni, ráadásul a szerepre írt szerelmi szál sem tűnik túl természetesnek – az a jelenet pedig mélyen a retinánkba égett, amikor egy piros virágokból kirakott szívecskében ülve repítették ki a színpadról. Mindez erős kontrasztban van a mindössze egy héttel azelőtti Istenítélet-bemutatón látható kiváló alakításával.
Ami a látványvilágot illeti, a koreográfiák sokat javultak, a 3D-mapping technológiával megalkotott áldíszletek, bár sokszor nem tudták helyettesíteni a valódi díszletelemeket, összességükben nem bizonyultak rossz ötletnek (ugyanakkor az összhatást tekintve kiugróan látványosnak és egyedinek sem tűntek), a jelmezek pedig kifejezetten előnyükre változtak tavalyhoz képest. Még ha Peti öltözéke továbbra is a legáltalánosabb kiskamasz-sztereotípiákból merített is ihletet. Szabó Győző Malacának hasáról is eltűnt az indokolatlan orr – kis szépséghiba ugyanakkor, hogy így a malac tulajdonképpen egy rózsaszín munkásnadrágba és fehér pólóba öltözött nagy testű férfi volt. Ezt azonban valamennyire feledtette a kalózok valóban impozáns kollekciója.
Fotó: A Játékkészítő
Az előadás és a felújítás lényegét talán a szünetet bejelentő hangosbemondó-hang foglalta össze a legjobban, mely a gyerekeket arra biztatta, hogy mielőtt visszatérnek, nyugodtan egyenek, igyanak és vásároljanak az előcsarnokban. Az alkotók szempontjából persze érthető, hogy egy nagy költségvetésű produkció minden másodlagos módon is bevételt próbál generálni – a nyugati szórakoztatóipari színházakban is bevett gyakorlat az előadáshoz köthető tárgyak értékesítése. Ugyanakkor szerencsés, ha egy mesemusical vagy bármilyen show nem csupán ürügy a bevételre, hanem egy önállóan is érvényes színházi előadás – még akkor is, ha kizárólag szórakoztatási céllal mutatják be.
(2015. december 28., 11 óra)
Az előadás adatlapja itt található.
