Mint egy profán Bernarda Alba háza, ahol a tudatalattiba szorított indulat nem pengeéles végzetként öl, hanem csupán szép lassan elrothaszt.

A Muppet Show-ban a retardált medve (a nevére már nem emlékszem) mellett a két zsörtölődő öregember volt a kedvencem, akik egy oldalpáholyból folyamatosan beszóltak a műsornak. Székesfehérváron csak egy ilyen kritikus forma ült fölöttem, ő viszont dupla lendülettel dolgozott. Amikor az első felvonás alatt valaki rosszul lett a nézőtéren, és emiatt meg kellett állítani az előadást, csak annyit mondott, hogy „nem csodálom”. Ekkor még – mint kiderült - csak a szinte állandó színpadi cigarettafüstre célzott, és neki legyen mondva, ezek a nikotinmentes kellékcigaretták valóban kétszer büdösebbek a normálisnál. Ám többek között a tapsrendnél világossá tette, hogy az előadás sem esett jól neki: „abba kellene hagyni a tapsolást, mert úgyis elbízzák magukat!”. Ebben megint csak részben értettünk egyet. A taps járt, a vastaps viszont már nem biztos.

Závodszky Noémi, Varga Mária, Sághy Tamás, Radnay Csilla (fotó: Horváth Gábor)

Tracy Letts Pulitzer-díjas drámája hellyel-közzel magán hordozza az amerikai családdrámák főbb jegyeit: fojtogató titkok és indulatok, egymás mérgezése szeretettel és gyűlölettel, érzelmi és klinikai függések széles tárháza. Mindez a mélylélektan és a pszichoanalitikus tapasztalatok origójából indítva. Ahonnan jó esetben emberi kapcsolatok érzékeny portréihoz, kevéssé szerencsés nekifutásnál konyhapszichológiai dogmáink baljós árnyaihoz jutunk el. Mindehhez pedig társul vagy éppen nem társul a humor, annak is egy sötétlő fajtája, lévén a darab eredendően fekete komédia (black comedy). Szikora János nem rendezi szét a darabot (ahogy ezt korábban Eszenyi Enikő sem tette a Vígszínházban, és Guelmino Sándor sem tavaly Kaposváron), egyszerűen megágyaz neki, hagyja létezni. Azonban az Augusztus Oklahomában, ha hagyják létezni, akkor csakis kiemelkedő színészi játékkal tud jól működni, mégpedig sok kiemelkedő színészi játékkal. Az előadásban több jó alakítás is van, és kiváló is akad – de sok kiváló nincsen.

Varga Mária, Radnay Csilla (fotó: Horváth Gábor)

Amikor a színlap családregényként jelöli meg az előadást, egy drámánál nagyobb ívet ígér: azt állítja, hogy a három generáció néhány napba sűrűsödő, kényszerű találkozásából fel lehet rajzolni ennek a családnak a múltját és a jövőjét. Egy gyógyszerfüggő, kegyetlenkedő anyával, egy gondoskodónak tűnő, alkoholista apával, három felnőtt lánygyermekkel, akik sem az életükkel, sem saját gyermekükkel (már akinek van) nem nagyon tudnak mit kezdeni, és egy nagynénivel, akit egyenesen lever a víz a saját fiától. Mint egy profán Bernarda Alba háza, ahol a tudatalattiba szorított indulat nem pengeéles végzetként öl, hanem csupán szép lassan elrothaszt.

Még csak nem is egy meglehetősnek láttatott polgári élet lepleződik le pontról pontra, amikor titkok és ki nem mondott (vagy éppen már ezerszer kimondott) sérelmek ömlenek össze helyben születő konfliktusokkal, és mossák szét elemeire a három generációt. Hiszen már az első jelenet után tiszta sor, hogy ebben a famíliában valami nagyon nincsen rendben: az anya öntudatlanul szenvedélybeteg, az apa tudatos alkoholista, ráadásul el is tűnik. Noha kisebb-nagyobb csavarok vannak a dologban, az előadás (ahogy a dráma is) előre nem látható, mégis tipikus helyzetekkel, problémákkal, megoldásokkal és meg nem oldásokkal a folyamatos hát persze-élményét adja. Ahogy az életünk is. Azonban az a nézőpont nem születik meg az előadásban, ahonnan az egész család látszana harmadíziglen, vagyis ahonnan mindez egy család regénye lehetne. Ahogy a saját életünk sem látszik akárhonnan.

Fotó: Horváth Gábor

Pedig Szendrényi Éva díszlete szinte mindent megtesz a látszódásért. A kétszintes ház emeleti szobáiba és földszinti közös helyiségébe folyamatos a belátás, így a kiemelt történések mellett nyomon lehet követni a házbeliek apróbb történeteit, a kapcsolatok csendesebb regisztereit is. Van, amikor ez a finomhangolás hozzáad a történések fő vonalához, és van, amikor az egész alig több puszta látszódásnál. Mintha a felső szint belecsúszna az alsóba, a konyha az étkezővel a nappaliba, ami egyben dolgozószoba is, tele könyvekkel, tárgyakkal, lépcsővel: még mielőtt megjelennének az emberek, a tér már maga is feszült. A jelentést hordozó zsúfoltság azonban nem könnyíti meg a játszók helyzetét: nem könnyű kilátszani ennyi minden közül. Legalábbis átvitt értelemben biztosan nem.

Minden szerep a helyén van, minden figura ki van dolgozva, és végül minden kiderül. Szikora János éppen csak annyira ülteti rá az előadást a lélektani thrillerek könnyedebb hullámaira, hogy az jóleső várakozást okozzon, és a folyamatos ráismerés finom izgalmát adja. Derzsi János a rá szabott, rövid jelenetben hibátlanul mellékel egy időskorára véglegesen elcsúszott életet, amely a maga később felfejtendő eldöntetlenségeivel együtt is él. Radnay Csilla, Kerkay Rita és Varga Gabriella amellett, hogy a három felnőtt lányt felépítik a maguk bajával, hármójuk közös, elvarratlan sértettségét és keresetlen összetartozásukat is jól adják. Sághy Tamás és Egyed Attila két, bizonyos határig megértő férjjel, Závodszky Noémi egy neurotikus nagynénivel, Kádas József és Bánky Sára egy enyhén autisztikus unokatestvérrel, illetve egy helyét sem kereső, Y generációs unokával színesíti a családi tablót. És valóban színesítik. Tűzkő Sándor az egyik lány műmájer partnereként, Kelemen István együttérző rendőrként, Váradi Eszter Sára pedig hol a hely szellemeként, hol indián házvezetőként, hol élő lelkiismeretként teszi hozzá a magáét az oklahomai augusztushoz.

Varga Gabriella, Kerkay Rita, Radnay Csilla (fotó: Horváth Gábor)

A történet az idősödő Beverly körül sűrűsödik, aki egyszerre mérgezi magát és a környezetét. Varga Mária Beverly-je a legkevésbé sem szörnyeteg, inkább olyan valaki, aki az elesettségében keményedik meg. Az egyik pillanatban penetráns, a következőben figyelmes és gyengéd. Beverly nem üli meg a teret, de egy kicsit mindenütt ott van, még ha nincsen is jelen. Varga Mária éppúgy képes a saját démonjaival folyamatosan küszködő asszony hétköznapiságát megmutatni, mint egy-egy pillanatra berekeszteni még a levegőt is maga körül.

A jó és jobb színészi játékok mellett is mintha inkább befelé építkezne az előadás, ami a nagyszínpadra kalibrált, helyenként szélesebb gesztusok és nyomatékok ellenére sem éri el a teljes nézőteret. A tizenkettedik sorig legalábbis nem jut el. Szikora rendezése olyan, mint egy jól berendezett akvárium kövekkel, csigákkal, növényekkel, lélegeztetővel és mindenféle halakkal a guppiktól az alganyalóig - aminek az üvege nem eléggé áttetsző. Minden a helyén van, a mini ökoszisztéma él, flesselni is lehet rajta, de igazán sokra nem megyünk vele.

(2016. január 14.)

Az előadás adatlapja itt érhető el.