A Stereo Akt legújabb előadása azt jelenti ki: tökéletlenek vagyunk. S mert ez nem túl sok, addig csűri-csavarja, míg végül nem állít semmit.

A Stereo Akt legújabb előadásában nem kisebb feladatot vállalt, minthogy megmutatja nekünk, milyen a tökéletes ember. Azaz hogy azt mutatja meg, külső és belső kényszerek hogyan késztetnek bennünket a tökéletességre. Azaz hogy nem azt mutatja meg, hogy milyen a tökéletes ember, hanem azt, hogy a tökéletlen ember miért nem tud tökéletes lenni. Tehát azt mutatja meg, hogy a tökéletes ember valójában tökéletlen, aki azáltal válik tökéletessé, hogy tökéletes próbál lenni tökéletlensége ellenére? Vagy azt mutatja meg, hogy a tökéletlen ember valójában azáltal válik tökéletlenné, hogy az elérhetetlen tökéletességre törekszik? Boross Martin rendezése végig a „hoztam ajándékot is, meg nem is” trükkjével operál: egy önmaga cáfolását cáfoló, többszörösen önreflexív, de valójában teljesen összezavarodott előadásnál a néző is hajlamos összezavarodva zsenialitást kiáltani. De ne hagyjuk magunkat!

Boross Martin (fotó: Toldy Miklós)

Az Etikett, avagy A tökéletes ember formailag bravúros produkció: a teret egy kifutó választja el középen, kétoldalt foglalunk helyet mi, nézők, üléseinken fejhallgatók. Egy repülőút és egy divatbemutató ez egyszerre: tökéletesen jellegtelen öltözékeiben, stewardként és stewardessként szereplőink, Boross Martin és Julia Jakubowska mutogat nekünk, hogy vegyük fel a fejhallgatókat, így ismerkedünk meg névtelen narrátorunkkal (Terhes Sándor), aki az előadás végéig velünk is marad, és nem kisebb feladatot vállal, minthogy megmutatja, hogyan kell tökéletesnek lenni (azaz, hogy hogyan nem lehetséges tökéletesnek lenni, ugye!). Boross Martin és Julia Jakubowska az életből ismert, jellegzetes szituációkat játsszanak el, a narrátorral bámulatos szinkronban, de nagyjából már a második-harmadik jelenetnél kiderül, hogy bármiféle rendszer, vezérfonál itt nincs: a jelenetek a lehető legkülönbözőbb összevisszaságban érkeznek, és vagy a szexualitás, vagy az altesti komikum („kaki-pisi hahaha”) aduászaival próbálják elvonni a figyelmünket arról, hogy tulajdonképpen nem állítanak semmit. A tökéletes ember valójában tökéletlen, és ezt az alaptételt csavarja meg még ezerszer a produkció, de akárhányszor teszi, nem lesz több, mintha maga a király vallotta volna be kamikaze akciósként, hogy bizony-bizony, meztelen. Ettől persze még nem termett volna ruhája.

Boross Martin, Julia Jakubowska (fotó: Toldy Miklós)

Látunk felcserélt nemi szerepeket, ahol apu mos, takarít, és még jó formában is van, szegény anyu pedig elfáradt a munkában, ezért jár neki egy kis sörözés a barátnőivel. Hasonló, nem túl összetett társadalomkritikát láthatunk: például pornószinkronizálást, vagy egy politikust, akinek sürgős dolga lenne a mosdóban, de halaszthatatlan kézfogás-ceremóniája ezt nem teszi lehetővé. Látunk teljes kudarcba fulladó üzleti ebédet, ahol Boross Martin karaktere megpróbálja kitalálni, mire gondol partnere, és ezzel tesz tönkre mindent. És még ezernyi ilyesmi; a narrátor végig jelzi, hogy egyre inkább haladunk előre valami végső következtetés felé, de ez a végső következtetés valójában már az előadás első perceiben kiderül: a tökéletességben mindig felbukkan a tökéletlenség. Maguk a színészek is tökéletlenek, hisz előttünk vitatják meg a darab legvégén, hogy nem mosolyogtak elég jól abban a bizonyos jelenetben, satöbbi, de végeredményben ugyanazokat a köröket futottuk le, abban reménykedve, hogy valami újat is látunk majd előbb-utóbb.

Természetesen ezt a tökéletes-tökéletlen játékot mi, nézők sem úszhatjuk meg: a színpad két oldalán, egymással szembeültetve, a narrátor velünk is eljátszik: nézzünk a velünk szemben ülőnek a szemébe, ki bírja tovább? Vagy kérdéseket tesz fel: „kinek van ellensége?”, és addig nem megyünk tovább, amíg valaki fel nem teszi a kezét, nem vállalja be egyik-másik kínosabb kérdést. Hamarosan kiderül: bizony, mi sem vagyunk tökéletesek, se nézőként, se emberként. De itt is felbukkan az interaktív előadások gyakori hibája: annyira nem vonja be a nézőt, hogy az már kényelmetlen legyen, viszont emiatt csak egy szemérmes, bátortalan eleme lesz a produkciónak. Az Etikett, avagy A tökéletes ember tele van ilyenekkel: a narrátor mást mond a nézőtér egyik oldalának, mint a másiknak, az ebből adódó félreértés miatt jókat nevetünk egymáson, de sokadjára már borzasztóan leül tőle az előadás, hasonló hatást ér el, mintha mindenki elmesélte volna a kedvenc viccét.

Ezt a bátortalanságot aztán a színészek próbálják kompenzálni igen hatásos, de sokszor öncélú magánszámokkal: az előadás utolsó eleme egy amolyan kiforgatott udvarlási szituáció, ahol Julia Jakubowska mindent bevet, hogy tetsszen az egyik nézőnek: vízzel locsolja önmagát erotikusan, majd szódásszifont kap elő, hogy ezzel áztassa tovább magát, végül valami furcsa, tejfölállagú trutyit önt magára tejes dobozból, és így vonaglik tovább a színpadon. De Boross Martin is megkapja a magáét: beszédet mond, amit a narrátor közben folyamatosan kommentál, hogy valójában mire is gondol közben a szereplőnk (mindenkit elküld mindenféle egzotikus helyekre), közben Julia Jakubowska gumikesztyűbe bújtatott kézzel, szappanos vízzel mossa ki a száját. Mintha valamiről nagyon el akarnák vonni a figyelmünket: ez az elterelő hadművelet ott válik önmaga paródiájává, amikor kis tálcán teasüteményt adnak körbe, hogy bátran fogyasszunk belőle. Persze elemzéssel bármi megmenthető: a tökéletlen előadás azáltal válik tökéletessé, hogy önmaga parodizálásával ismeri el, hogy tökéletlen. Az önreflexív csodafegyvert mindig be lehet vetni.

A Stereo Akt legújabb darabja egy túlfújt lufi: nagyon kevésből próbál nagyon sokat kihozni, ezért nagyon sok frappáns, szilárdabb alapok esetében bombasztikus megoldást áldoz be. A fülhallgatós-narrátoros előadás-szerkezet, a nézőkkel való játék sokkal többet tartogatott magában, mint amit itt kihoztak belőle; így az Etikett, avagy A tökéletes ember nem lett más, mint egy tökéletlen próbálkozás, benne a tökéletesség ígéretével.

(2016. február 13.)

Az előadás adatlapja itt érhető el.