A rendező egy az egyben O'Neill életére olvasta rá a drámát, és elfeledkezett arról, hogy ez a dráma nem csak egy napló, hanem a szerzőtől függetlenül élő és működő alkotás.
O’Neill kései drámájában irányíthatatlanul és visszafordíthatatlanul zúdulnak az események a szereplőkre, akik ettől egyre mélyebbre zuhannak saját kétségbeesésükbe és emlékeikbe. Ez a pálya determinált, hőseink nem szólhatnak bele: Mary megőrüléséről végső soron ugyanúgy nem dönthetnek, mint Edmund betegségéről. Így a négytagú család nem tesz mást, mint eredménytelenül tiltakozik a sorsa ellen, veszekedik vagy beletörődik az elkerülhetetlenbe. Blaskó Balázs lényegében ezt a kényszerpályát töri meg egy gyümölcsöző jövő felvillantásával, ezáltal tompítja az alapanyag végtelen pesszimizmusát, lagymataggá téve a végkicsengést. Ugyanis az apró optimista felhanggal pusztán kioltotta az egyébként hűen színpadra állított szöveg erejét, és ettől az egész előadás nem tart végeredményben sehova.
Nagy András, Tóth Levente (fotó: Gál Gábor)
Az életrajzi párhuzamokat sokan ismerik: O’Neill saját életéből merített a nehéz sorsú fiatal író, Edmund megformálásakor, aki zsugori, egykori színész apjával, ópiumfüggő anyjával és csalódást csalódásra halmozó idősebb testvérével, Jamie-vel él. Részben ezért gondolhatta Blaskó, hogy egy-egy jövőbe pillantás erejéig megmutatja az idősebb Edmundot/O’Neillt, amint családi történetiből éppen drámát ír, és ezt egy előtérben elhelyezett, az egész előadás alatt jelenlévő írógéppel is aláhúzza. Így az egyre mélyebbre zuhanó világból mégis lesz kiút, a sok szenvedésnek lesz egy ígéretes gyümölcse: az író és a mű. Ettől azonban minden egyes tragédia súlytalan lesz a cselekmény során. A probléma az, hogy a rendező egy az egyben O'Neill életére olvasta rá a drámát, és elfeledkezett arról, hogy ez a dráma nem csak egy napló, hanem a szerzőtől függetlenül élő és működő alkotás.
O’Neill újabb és újabb megidézése így legfeljebb ritmust ad az előadásnak, semmint mélyebb tartalmat. Igaz, a ritmus rá is fér, ugyanis a hosszú dialógusok, különösen a második felvonásra, kifejezetten egyhangúnak és unalmasnak tűnnek. (Arra, hogy az alapanyagból ennek ellenére lehet izgalmas és pörgős, ugyanakkor aránylag szöveghű feldolgozást is készíteni, a kecskeméti Zsótér-feldolgozás volt például a bizonyíték.)
Saárossy Kinga, Kelemen Csaba (fotó: Gál Gábor)
Edmund persze nem csak ír, hanem ezzel együtt megfigyel, hiszen a szűk családi házban senki sem bújhat el a többiek elől. Bényei Miklós áttetsző, papírszerű fátylakból, valamint üres ablak és ajtókeretekből építkező díszlete önmagában jó ötlet: a leskelődés, a gyanúsítgatás vissza-visszatér a szövegben, a közeg pedig megteremti ehhez a nyomasztó hangulatot. A titkolózás és a leleplezés valóban folyamatos, akár apró gesztusokban is: ki úgy tesz, mintha aludna, ki a whiskyt figyeli, hogy fel van-e vizezve, de a szereplők alaposan tanulmányozzák a szemek alatti karikákat és a szokatlan hangsúlyokat is a másikon. A koncepciót a fények teszik néha szó szerint egysíkúvá: a hideg, fémes háttér ritkán kerül igazán játékba, a barnás fából készült előtérre meleg, narancs világítás érkezik, amit átvesznek a többségében világos-fehér jelmezek, ezáltal egy-egy jelenetben kifejezetten egy színűvé téve a színpadot.
Tóth Levente, Nagy András, Saárossy Kinga, Kelemen Csaba (fotó: Gál Gábor)
És sajnos az egysíkúság igaz a legfontosabb színészi játékra is. Mary, az ópiumfüggő anya ábrázolása bonyolult feladat, hiszen (például az előadásban is emlegetett Hamletbéli Ophéliával ellentétben) nem egy normálisból őrületbe kerülő alakról van szó, hanem valakiről, aki különböző őrületek és mániák között ugrál. Saárossy Kinga azonban egy konzerv hisztérikát hoz, aki hol magából kikelve kiabál, hol bocsánatkérően elhalkul, és ez egy ilyen realisztikusnak szánt főszerephez nem bizonyul kellően árnyaltnak. Kelemen Csaba idős Tyrone-jának ezzel szemben megvan az egykori színészre jellemző karizmatikus tartása, és a két fiút játszó színész (Tóth Levente, Nagy András), valamint a házvezetőnői epizódszerepben feltűnő Nagy Adrienn is hozza a kötelezőt, azonban igazán kiemelkedő alakítás híján nem tudnak meggyőzni arról, hogy valóban érdekeljen a Tyrone család sorsa.
Az Utazás az éjszakába ereje tompa, ütése céltalan. Mary végső monológjában, amikor egykori menyasszonyi ruhájában jelenik meg a lépcső tetején, még felcsillan egy megindító befejezés lehetősége, de ezt is elfojtja a megelőző lagymatag három óra. A Tyrone család ezúttal hiába tér vissza egy drámában, Edmunddal együtt végzetesen elbukik.
(Nemzeti Színház, 2016. február 16.)
Az előadás adatlapja itt olvasható.
