A szűk másfél órás, de így is hosszadalmasnak tűnő produkció humoros próbál lenni, de leginkább vontatottra sikerült, annak ellenére, hogy Csányi Sándor mozdonyként vontatja.

Az mindig gyanús, ha egy darabot nagy csinnadrattával úgy harangoznak be, hogy „külföldön világsiker”, szerzője pedig „méltán világhírű”. Főként, mert ilyenkor mindenki érzi, hogy most valamit nagyon el akarnak adni nekünk, ráadásul ettől a legritkább esetben dobjuk félre az érzékszerveinket és az értékrendünket. David Mamet, az Amerikai bölény szerzője kivételesen valóban elég ismert szerző, egyedi dialógusainak külön elnevezése is van: az ún. „Mamet speak”, melynek egyik fő jellemzője, hogy a szereplők gyors egymásutánban szakítják félbe a másikat töltelékszavakból álló félmondatokkal, a dőlt betűs szavak többletjelentésének a megfejtése meg az alkotókra van bízva. Ugyanis Mamet nem egyszerű bohózatíró, szövegei rétegzettek és összetettek, ahhoz, hogy a felszínen zajló borzalmasan túlbeszélt semmi-szituációk mögötti valódi történéseket megértsük, az alkotóknak teljes mértékben tisztában kéne lenni azzal, miről is beszélnek. A Thália legújabb bemutatója, az Amerikai bölény esetében sajnos ez nem történik meg.

            Csányi Sándor, Szervét Tibor (fotó: Csatáry-Nagy Krisztina)

A történet rettenetesen kevés és híg, gyakorlatilag olyan túlbeszélt, mint a valódi beszélgetések általában: Don, az idősödő, szórakozott ócskás (Szervét Tibor) elad egy ritka ötcentest egy alaknak kilencven dollárért, de utólag rájön, nagyobb üzletet is lehetett volna kötni, ezért Bobbyval, a segédjével (Mózes András) vissza akarja lopatni. Prof, az idősebb és magát tapasztaltabbnak nevező barát (Csányi Sándor) meggyőzi Dont, hogy inkább ő lophassa vissza az érmét. Aztán végül közbejön egy teljesen jelentéktelen baleset és egy elég jelentős és szándékos sérülés, így a dologból nem lesz semmi, csak érthetetlen melodrámai sírás-rívás. Legalábbis, Sebestyén Aba rendezéséből ennyi derült ki.

Az előadás legnagyobb hibája az, hogy csak kapiskálja önmagát. Érzi, hogy mind Prof, mind Bobby igazából nem a balhé kedvéért, hanem Don megbecsüléséért akarják az ötcentest visszalopni. Érzi, hogy valamiféle társadalmi tabló, részletes emberrajz, kórkép rejlik valahol mélyen a darabban, de ezt csak szemérmesen és nagyon csámpásan sejteti a nézők felé. Sokszor még a karakterek motivációját sem érti: Don, aki láthatóan a darab központi karaktere, teljesen érthetetlenül patronálja Bobot, teljesen érthetetlenül zuhan össze, amikor megtudja, hogy Fletcher, az örökké emlegetett, de soha fel nem bukkanó pókerkirály csalt a legutóbbi partin; tulajdonképpen az is érthetetlen, kicsoda ő valójában. A kisstílű bűnözők atyaúristene? Valamiféle B-kategóriás maffiavezér (hisz neve valami ilyesmit sejtet)? Szimpla ócskás a társadalom peremén? Ilyen alapvető kérdésekre nem talált választ Sebestyén Aba produkciója.

            Csányi Sándor, Mózes András, Szervét Tibor (fotó: Csatáry-Nagy Krisztina)

S bár valódi válasza nincsen, ettől még megpróbál válaszolni: a darab legkülönbözőbb pontjain csendül fel szörnyen fölösleges, illusztratív aláfestő zene. A bűntény kieszelésekor fojtogató suspense-dallamok, a melodramatikus pillanatokban könnyfakasztó zongorapöntyögés szól: nem csak nagyon olcsó ez a húzás, de ráadásul teljesen félreértett, jelentéktelen pillanatoknak próbálnak jelentőséget tulajdonítani. A darab lényegével nincs tisztában a produkció, így csak vaktában lövöldöz.

Hogy azért mégis legyen valami biztos pont, a díszlet– és jelmeztervező, Bartha József derekasan kitett magáért: az a pompás káosz, amit Don ócskásüzletébe varázsolt, a darab első öt percében teljesen magára vonja a figyelmet. Olyan bámulatosan kaotikus és életszerűen részletes, hogy ennél jobb már nem is lehetne: a hűtőszekrény tetején hagyott alufóliahenger, az egymás hegyén-hátán tornyosuló társasjátékok, és a sok összevissza, ki tudja, miféle kacat a polcokon tényleg kiváló, az egyetlen gond csak az, hogy a hangulatkeltésen kívül egyetlen funkciója van csak, hogy Csányi Sándor a darab érzelmi csúcspontjának szánt pillanatban felboríthassa ezeket a tökéletesen rendetlen polcokat, és összetörjön pár limlomot. Ezzel pedig méltatlanul elpazarolja az előadás egyik legerősebb elemét.

            Csányi Sándor (fotó: Csatáry-Nagy Krisztina)

A másik legerősebb elem pedig kétségkívül maga Csányi Sándor, aki végre nem a rossz magyar filmeken túledzett, rutin-Csányi Sándort veszi elő, hanem valami egészen más, de neki nagyon jól álló szerepben emlékeztet arra, hogy milyen jó színész. Prof karaktere igazi jutalomjáték, igen jól hozza ezt a sörnyitóbajuszos, kézitáskás mamlaszt, valahol félúton egy mosdatlan kamionsofőr és egy trapéznadrágos jampec között. A hanghordozásától a pislogásáig aprólékosan kidolgozott és pontos, nélküle valószínűleg feleannyira sem lenne szórakoztató a darab, mint egyébként. A többiekről azonban már nem mondható el mindez. Szervét Tibor nagypapás Donja inkább csak a magas labdákat adja Csányinak, de így is jut neki egy-két emlékezetes pillanat, nem úgy, mint Mózes Andrásnak, aki az izgága Bobbyként, Csányiék árnyékában eléggé szürke és semmilyen: hibátlanul elmondja a szövegét, de az ő szerepe itt véget is ér.

Arról pedig ne feledkezzünk meg, hogy az Amerikai bölény elsősorban komédia, azonban ennek az elsődleges szerepének sem tud maradéktalanul megfelelni. A szűk másfél órás, de így is hosszadalmasnak tűnő produkció humoros próbál lenni, de leginkább vontatottra sikerült: Csányi Sándor vontatja. Az a Csányi Sándor, aki interjúnkban azt nyilatkozta az Amerikai bölényről: „… egy mélyebb, társadalomkritikusabb darab […] a korábbiaknál izgalmasabb vállalás…” Ebbe a vállalásba azonban csúnyán belebukott a produkció; és itt már Csányi Sándor is kevés volt.

(2015. március 5.)

Az előadás adatlapja itt található.

Kapcsolódó

Csányi Sándor: „Mindig figyelünk arra, hogy olyasmit találjunk, ami nincs a szomszédban”
Sebestyén Aba: "Egy hamis mítosz kerül szembe a vágyott eszmékkel"