Talán ott csúszik meg a dolog, hogy amennyire elgondolkodtató és akár találó is a zombiság mint társadalomkritika, annyira közhelyes is.

Ami a lányoknak a vámpír, úgy tűnik, hogy a fiúk számára a zombi. Filmek, könyvek, számítógépes játékok garmadája kínálja a vérszipolyos és az élőhalottas rémületet. És akkor a zombivadász paintball dzsemborikat nem is említettük, ahol ezerszámra lőhetjük a patronjainkat a védőruháik alatt is kékre-zöldre verődő „élőhalottakra”. Mindez azt jelzi, hogy szükségünk van a borzongásra akár a vágyainkkal, akár a félelmeinkkel, vagy duplapluszjó, félelmes vágyainkkal kapcsolatban. Utána pedig játsszák le egymás között a pszichológusok és a pedagógusok, hogy ez bepiszkít vagy éppen megtisztít minket.

Fotó: Toldy Miklós

A zombi-jelenség a kortárs táncban is megtalálta a maga alkotóit: a Zadam Társulattal Zambrzycki Ádám már korábban ráfutott a témára Projekt Z címmel, ahogy Fehér Ferenc legutóbbi bemutatója sem véletlenül kapta a Helló, Zombi! címet, és most itt van a Projekt rampZ. A két utóbbi előadás, noha ugyanabból a jelenségből indul ki, és ugyanarra, a tömegben feloldódó egyén személytelensége felé tart, a látvány és a gondolat viszonyában éppen fordítottja egymásnak.

A Helló, Zombi! sablonoktól mentes, megragadó erejű mozdulatsorai mögött a megmutatás lendületén túl kevéssé érezni alkotói reflektáltságot (kritikánk itt olvasható); a Projekt rampZ  szemmel láthatóan elgondolkodik a jelenségen, ellenben a mozgások ereje jelentősen szerényebb, és azok sematikussága  is gyakran feltűnő. Talán ott csúszik meg mindkét dolog, hogy amennyire elgondolkodtató és akár találó is a zombiság mint társadalomkritika, annyira közhelyes is.

Fotó: Toldy Miklós

Azonban még mielőtt az előadásról kezdenénk beszélni, ebben az esetben fontos megemlíteni azt a tényt, hogy a Project rampZ annyiban is projekt, hogy egy pedagógiai indíttatású próbafolyamaton keresztül jött létre pályakezdő előadóművészekkel. Zambrzycki Ádám, a társulat vezetője egy vele készült interjúban elmondta, hogy „azzal is foglalkoztunk, hogy olyan dolgokat tanítsunk meg, amelyekkel az iskolai képzés során nem, vagy csak keveset foglalkoznak. (…) Itt belekerülnek életük első profi előadásába, ahol elejétől a végéig tudniuk kell a szerepüket, mind technikailag, mind előadóművészként.” Noha egy ilyen műhelymunka hozadékát és értékét nem lehet kívülről, a  „végtermék” felől pontosan megítélni,  a kezdeményezés mindenképpen szimpatikus és követésre méltó.

Fiatalok farmerban és fehér jogging felsőben, amin piros Z betű virít, a tekintetük üres, a halovány íriszük közepén szénfekete, rezzenéstelen egyenpupilla (nyilván kontaktlencse). Vannak a nézőtéren, akik rá sem tudnak nézni erre az ürességre. Egy állványon váltásjogging, ugyanolyan. A helyzethez illően hol sejtelmes, hol bántó zenére, hol minden zenei atmoszféra nélkül úgy mozognak, ahogy azt a zombifilmek alapján elképzelhetjük: élőhalottasan.

Fotó: Toldy Miklós

A szemek üressége komoly érzéki sokkal nyomatékosítja az önmagában érzékletes, de nem különösebben ötletes mozdulatsorokat. Egyvalaki kiválik, majd a rámeredő tekintetetek hatására visszatér, máskor a kiválóhoz csatlakoznak többen is, de olyan is van, amikor hármasával, négyesével mozognak: a mozgások és a csoportok folyamatosan át- meg átalakulnak. Máskor egymásba marnak vagy alomtársakként bújnak egymáshoz ugyanezek az alakok. (Az előadást egyébként hárman is jegyzik koreográfusként: Grecsó Zoltán, Sebestyén Tímea és Zambrzycki Ádám, aki egyben rendezője is a darabnak.)

A dolog lényegéből adódó, bágyasztó monotonitást az töri meg, hogy az előadás fókusza folyamatosan hullámzik a tágabb és a személyes látvány között: az egyenöltözet, az egyenszemek ellenére, a közös mozgásokban fel-feltűnik egy-egy figura, akihez  rövidke pillanatokra közünk tud lenni. Egy arc, törékeny vagy éppen inas, meztelen hátak. Erős és szép pillanatai ezek az előadásnak. Mindez gyaníthatóan még így is hamar kipukkanna, ha az előadás nem lépne túl a zombi-látványosság érzéki világán, és nem lenne képes az egész jelenség mögé kérdezni.

A térben lévő monitorok, amin ugyanők látszanak, új és izgalmas, noha elsősorban intellektuális gondolatkört nyitnak meg egy mediatizált világról, ahol már régen nem evidens, hogy miféle dolgok között és mit közvetít a médium. Közvetít-e még egyáltalán, vagy valami egészen mást csinál velünk? Azon kapom magamat, hogy a monitor képeit nézem, és nem a mögötte álló alakot. A képernyőt és nem az embert. Nekem erről a felismerésről szól az előadás. Márpedig nem mindig kapunk ilyet egy színházban.

Ez nem változtat azon, hogy az előadás zömmel általánosságok között mozog, ami miatt üresjáratai vannak, és összességében vontatottnak érződik. Hazafelé azon gondolkodom, hogy talán már a kiindulópontom sem volt szerencsés, mivel a zombiság jelensége eddig sem érdekelt különösebben, és ezen az előadás sem sokat változtatott. Meglehet, ez a zombiság lényege.     

(2016. február 19.)

Az előadás adatlapja itt található.