Jó húzás a multik világát színpadra vinni. Még jobb húzás az egészet kortárs tánccal vegyíteni.
Műsorpolitikailag valószínűleg azért, mert két, egymástól távol eső szubkultúra keveredik, és ez sok mindenkit érdekelhet. Művészileg pedig azért, mert benne van az is, ahogy a multik megjelenésre és teljesítményre építő világában az érzelmek elfojtódnak, és a táncban, mozgásban kifejezett szabadság is. Az Offroad, a Trojka Színházi Társulás legújabb bemutatója ennek az izgalmasan egymásnak feszülő két világnak a keresztmetszete.
Egyed Beáta, Jaskó Bálint, Hay Anna, Bárnai Péter (fotó: Kincses Gyula)
Az előadás a mostanában egyre többször előtérbe kerülő kortárs szerző, Mikó Csaba idei második bemutatója: a januári Örkény színházas Apátlanok után az Offroadot az Átriumban állították színpadra. A történet szereplői kivételesen tehetséges és elszánt alkalmazottak, akik elérkeztek egy hétnapos minőségellenőrzés utolsó napjához, amelynek a végén kiderül, hogy négyük közül ki lesz az az egy, akitől megválik a cég. De hogy miért, az a multik világáról csak ismerősei révén halló laikus nézőnek, amilyen én is vagyok, kissé homályos és indokolatlan marad. Bár érdemes lett volna ezt az alaphelyzetet néhány mozzanattal a helyére tenni, az üggyel a dráma különösebben nem foglalkozik. Helyette marad a siker, a mindenek felett álló motiváció, a hajthatatlan törtetés.
Az erős vizualitásra építő előadásban két férfi és két nő áll a színpadon, kifogástalan üzleti dress code-ban. Csak a legkivételesebb esetekben szólnak egymáshoz. Egyed Bea, Jaskó Bálint, Hay Anna és Bárnai Péter elképesztő önfegyelme szinte már gyanús, rezzenéstelen arcuk és a belőlük sugárzó elszántság az előadás alaphangját adja meg. Komolyan és határozottan néznek ránk a valószínűleg centipontosan elhelyezett mikrofonok mögül, a fény pontosan rájuk esik, és arról kezdenek el beszélni, hogy ezen a bizonyos hetedik napon hogyan jutnak be a munkahelyükre. Egy szürke városban, szürke ég alatt, amit egy baljósan vörös repedés hasít ketté. Bár ők mozdulatlanul állnak a helyükön, az első jó néhány perc igazából egy nagy rohanás az otthonuktól az irodaház bejáratáig. Onnan kell mindenáron feljutniuk a csúcsra, jelen esetben egy felhőkarcoló irodaház legfelső emeletére, hogy bizonyítsák nélkülözhetetlenségüket. A sematikus leírások miatt szinte egy képregényszerű világ jelenik meg előttünk, még a szereplők egyszerű, lényegre törő tőmondatai is azokra a bizonyos szövegbuborékokra emlékeztetnek. A megjelenő karakterek is kis hősöknek látják önmagukat: tökéletesek, a sikerbe vetett hitük megingathatatlan, semmi nem állíthatja meg őket.
Pedig minél többet halljuk a belső mondataikat, amelyekkel egyfolytában önmagukra, gondolataikra és cselekedeteikre reflektálnak, annál inkább rájövünk, hogy ők is emberből vannak. A kifelé mutatott kimértség, pontosság és tökéletesség egy fortyogó, indulatokkal, undorral vagy imádattal, intenzív vágyakkal, csodálattal teli belső világot takar. Soós Attila rendezése azért izgalmas, mert ezt a kétféle, egymással élesen ellentétes oldalt formailag a hideg mozdulatlanság és a heves tánc váltakozásával viszi színre. A monológok közé beépített táncos részek ugyanis nyilvánvalóan a szereplők addig csak a szöveg által érzékeltetett belső agresszióinak kivetülései, egymást tipró, taperoló, megalázó mozdulataik által eltűnnek az addig mutatott, szervtelen és diplomatikus reakciók.
Hay Anna, Egyed Beáta (fotó: Kincses Gyula)
A szereplők mellett sokszor a színpad is reflektál a történetre. Kivetítőn jelenik meg például a szerelem, a száj szó, amikor éppen ezekről beszélnek a szereplők. A már említett baljós jelen, a az égen feltűnő repedésen, a konkrét számokkal való játékon (hetedik nap, három év, kilenc óra, tizenhetedik emelet) kívül, a multis kifejezések és értékek, „a telefonom a munkaeszközöm” hangsúlyozása miatt egy idő után kezdhet eluralkodni a nézőben „az előadás túl komolyan veszi önmagát” hatás. De szerencsére a szöveg, a színészek és a rendező finoman csepegteti nekünk az önirónia, a „direkt sok” elemeit. Az előadás sokat egyensúlyoz e két véglet között, nem mindig lehet eldönteni, hogy hogyan is kell venni egy-egy szúrós tekintetet, összeszorított öklöt, túl egyszerűre és sablonosra sikeredett mondatot. Ennek ellenére markáns és újszerű előadásként élhet bennünk tovább az Offroad, ami, ismerjük el, manapság ritka élmény.
(2016. március 11.)
Az előadás adatlapja itt olvasható.
