Az előadást követve össze tudom magamban rakni Tar Sándor/Bihari életét, mégis úgy érzem, hogy sem hozzá, sem a bemutatott kérdéskörhöz nem kerültem közelebb.
Az alapvetően érvényes álláspont, hogyha újra és újra előveszünk, minél szélesebb rétegekkel szembesítünk bizonyos történelmi, saját jelenünkre is hatással lévő traumákat, segíthet a feldolgozásukban. A Katona Sufniban nemrég bemutatott Bihari ezért mindenképpen fontos előadás. Az azonban másik kérdés, hogy ez a szándék elegendő-e egy eredeti előadás létrejöttéhez. Máté Gábor rendezése mintha tenne is valamit ennek érdekében, meg nem is. Új szempontok szerint beszél egy besúgó történetéről, de ezekkel nem foglalkozik olyan mélységben, hogy alakítsa a hatalomnak kiszolgáltatott besúgókról alkotott képünket.
Mészáros Béla, Takátsy Péter (fotó: Dömölky Dániel)
Nyilvánvalóan az is nehezíti az előadás sorsát, hogy sokaknak meghatározó színházi élmény volt Pintér Béla talán legjobban sikerült előadása, a jelenleg is műsoron lévő Titkaink, és az már „elhasználta” azoknak a motívumoknak a nagy részét, amikre a Bihari is épül. Mindkét előadás azzal az alaphelyzettel foglalkozik, hogy szexuális, vagy más jellegű személyes titkai kitudódásától való félelmében hogyan hódol be valaki, hogyan használja ki és alázza meg őt a hatalom.
Mára talán már megkerülhetetlen, hogy maguknak a besúgóknak a szemszögéből is értékeljük az ügynökbotrányokat. Amit a Bihari hozzá próbál tenni ehhez a témához, az az író és a jelentésíró, a besúgó közötti párhuzam, az ügynökmúlt nyilvánosságra hozatala utáni pokoljárás, a folyamatos elmagányosodás megjelenítése. A Bihari ugyanis bevallottan Tar Sándor író életét dolgozza fel, Ménes Attila drámájának szövegét Tar életművéből vett idézetekkel egészítve ki.
Pelsőczy Réka, Kovács Lehel, Takátsy Péter, Mészáros Béla (fotó: Dömölky Dániel)
A díszlet, Kálmán Eszter munkája egy szaunaszerű, natúr fából készült konstrukció, ahol folyamatosan izzasztják Sándort, aki ügynöknévként kapta a Bihari nevet. Az ablakaival és ajtajaival végezhető csiki-csuki játék, a főszereplő folyamatos bezártsága és fenyegetettsége miatt ez a „szoba” értelmezhető egyfajta ketrecként, ahol csapdába csalják a munkás kisembert. Ez a színpadszerkezet a kölcsönös megfigyelés ábrázolása miatt is érdekes. Míg Bihari mint besúgó ezen a kockán belül tevékenykedik, őt is mindenki hallja: látni lehet ugyanis, hogy a jelenetükre várakozó színészek a falakon kívül ücsörögnek, és mindennek a fültanúi. Értelmezés szempontjából tehát mindenképp érdekes építményről van szó, a sorok szélén ülő néző szempontjából ennek ellenére kifejezetten idegesítő: azzal, hogy a kis színpadot, a szűk teret még tovább szűkíti, fontosnak vélhető mozzanatokat nem látni.
Ebben a térben jelennek meg a címszereplő életének emblematikus, korszakokat összefoglaló jelenetei. Az egész előadás Sándor legutolsó perceitől, vagy legalábbis életének legutolsó szakaszától indul, amikor görcsösen markolja a pálinkáspalackot, betegségtől és szorongástól izzadt arcán szinte az elmezavarodottság jelei mutatkoznak. Egyfajta kísértetként megjelenik egykori férfiszerelme is, aki közelgő temetéséről kezd neki mesélni. Ezután németországi, majd debreceni munkáséletéből, magánéletéből, íróvá válásának, írói munkásságának alakulásából, beszervezéséből, legvégül pedig bukásából láthatunk jeleneteket. A jelenetek egymásutániságának van egy kötelező, listaszerű jellege. Az előadást követve össze tudom magamban rakni Tar Sándor/Bihari életét, mégis úgy érzem, hogy sem hozzá, sem a bemutatott kérdéskörhöz nem kerültem közelebb.
Mészáros Béla, Dér Zsolt (fotó: Dömölky Dániel)
Pedig a színészek, ahogy az a Katonában megszokott, most is kitesznek magukért. Ráadásul a főszereplőt alakító Mészáros Bélán kívül mindenkinek több szerep jut, ami bőven ad alkalmat sokoldalú színészetük bizonyítására. Azonban játékuknál sajnos erősebb hatást vált ki, hogy a már emlegetett kísértetszerű szereplő, a rejtélyes pillantások, a baljós zene és az óra vészjósló ketyegése ugyan a történet rémálomszerűségét hangsúlyozzák, ezeket az elemeket nem sikerül annyira beépíteni a történetbe, hogy annak szerves részeivé váljanak. Sándor írói énjét puszta tényként ábrázolja az előadás, különösebb szerepet nem tulajdonít neki. Idegenül hat az a jelenet, amikor egyik jelentését írva fennhangon megjegyzi, hogy egyik mondata mennyire magyartalan. A besúgói és írói énje közötti feszültség pusztán abban a jelentben érződik, amikor egy irodalmi körökben mozgó barátja a leleplezés után újra meglátogatja, és támogatásáról biztosítja. Ez a barát azonban csak az írót, nagyszabású művek termelőjét látja benne, akinek a magyar irodalom alakulása szempontjából nem szabad abbahagynia a munkáját. A megtört, szenvedő magánembert egyáltalán nem veszi észre benne. Ugyanígy erős és megrázó pillanata az előadásnak, amikor Sándor vinnyogva sír az őt beszervező rendőrnek, hogy bármit megtesz neki, csak az anyjának ne szóljanak homoszexualitásáról. Bár az anyától való félelem indoklása égetően hiányzik az előadásból, Sándor férfiak iránti vonzalmát, vagyis ennek leleplezésétől való rettegését annál inkább érzékelteti a rendezés.
Kovács Lehel, Pelsőczy Réka, Mészáros Béla (fotó: Dömölky Dániel)
Az előadás keményen bánik Biharival. Bár áldozatként mutatja be, felmenteni mintha nem szeretné, csupán megértetni életének történetét. És talán az utolsó jelenetben szájába adott szavakkal, valamint a látomásként megjelenő rendőrökkel igazat adni neki: a besúgásnak, a megaláztatásoknak, a kiszolgáltatottságnak sosem lesz vége, koroktól függetlenül mindig ez vár a kisemberekre.
(2016. március 10.)
Az előadás adatlapja itt olvasható.
