Vidnyánszky rendezését áthatja a végső leszámolás fogösszeszorítása.

A Nemzeti Színház Csongor és Tündéje olyan volt már, mint a Harry Potter utolsó kötetében az elkerülhetetlen párharc a főgonosz Voldemorttal. Vidnyánszky Attila úgy nyilatkozott Vörösmarty művéről, mint arról a darabról, ami a magyar színháztörténetben rengeteg bukást és sikertelen próbálkozást élt meg, de aminek „nincs mese, neki kell rugaszkodni”. A Csongort alakító Fehér Tibor pedig szintén kétségekkel tele vágott neki a produkciónak, hisz, mint nyilatkozta, „Vörösmarty drámája valójában költészet, nem színház”.  Vidnyánszky rendezését kétségkívül áthatja a végső leszámolás fogösszeszorítása. De olyan erővel viaskodik ezzel a színpadra sokak szerint alkalmatlan, szövevényes metaforikájú, elburjánzó romantikus szöveggel, hogy a nagy izzadságból meglepő módon egy nagy adag édes könnyedség lett, de azért pár itt-ott kilógó lóláb is akad.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Az izzadságot azon lehet érezni, hogy Vidnyánszky Csongor és Tündéjében mindennek helye, oka, rendeltetése és jelentése van. Vidnyánszky annyira tudatosan uralja a színpadot, annyira kiszámolja, időzíti, vonalzóval meghúzza és előre eldönti, hogy ebben az esetben egy névtelen sterilitás fékezi a féktelen mesevilágot. Vidnyánszky rendezői határozottsága ezúttal mintha a szöveg megzabolázásával együtt venne el belőle valamit, és helyettesítené valami oda nem illő racionalitással: egy leheletnyivel kevesebb pajkosság és játékosság volt az ára a szövegen való uralkodásnak.

Vidnyánszky a darab mélyére nyúl, a lényegéből hoz valamit elő és formál befogadhatóvá, nem pedig valami előzetes mondanivalóba gyömöszöli a művet. A Nemzeti Színház Csongor és Tündéje megmarad totális mesének a boldogságkeresésről, varázslattal, népmesei motívumokkal és lehetetlen ruhákban grasszáló szereplőkkel. A titok ott lapul, hogy ezt a néhol követhetetlenül bonyolult mesét úgy éljük át, mint ahogyan a kisgyerekek értik meg a népmesék zsigeri igazságait. Vidnyánszky rendezésében a szerelemről, a boldogságról beszél, de nem egy búskomor menedékként ábrázolja a mindent letaroló örökkévalósággal szemben, hanem az élet nemes értelmeként, amit mindannyian keresünk, de ebben a keresésben talán kicsit túl is misztifikáljuk. Csongor Tündérország-keresése egy szükséges kerülőút, amin végül visszajut a való világba, ahol megérti, amit eddig keresett, valójában csak a saját elvárásai költöztették elérhetetlen, tündérországi magasságokba.

(A fotón Fehér Tibor és Ács Eszter látható. A felvétel Eöri Szabó Zsolt munkája.)

Vidnyánszky csodafegyvere a bátor húzás és átalakítás. „…egy szép szöveget nem csupán elmondva szólaltathatunk meg, hanem úgy is, hogy a szöveg legmélyebb értelmét például egy mozdulatba, képbe sűrítjük…” – nyilatkozta a rendező. S valóban, így lett például a Vörösmarty - mű kulcsából, a szerző ördögi kör-szerű ciklikus történelemszemléletéből egy körbe-körbe forgó, girbegurba állványdíszlet, középpontjában a világszinteket összekötő varázslatos nejlon-tündérfával (Nagy Viktória munkája). A szereplők természetesen csak körbe-körbe mozognak, a vetítőfelület pedig korong alakú a háttérben. Aztán ott van a darab katartikusan szép pillanata: miközben a két szerelmes a forgó díszleten egymás mellett kering, a szereplőgárda rázendít a Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok… kezdetű népdalra, aminél aligha van alkalmasabb dal, amely jobban ki tudná fejezni szereplőink vágyakozását.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

A rendező változtatásai és átfogalmazásai tehát szerves részévé válnak a darabnak, egyedül talán a filmes montázsszerű pörgés, illetve a folyamatos háttérzene az, ami némiképp kizökkenti a nézőt: az előadást szanaszét zenélik, és bár ez az ördögfiak burleszk-buzgólkodásait remekül támogatja meg, gyakran felesleges biztosra-menést érzékelünk benne. Hasonló túlkapásnak tűnik a nemtőket alakító Újbudai Babszem Táncegyüttes tucatnyi növendéke, 6-12 éves lurkók, akik akármennyire is tündériek és imádnivalók, színpadi jelenlétük automatikus giccsáradattal borítja be a színpadot.

A rendező viaskodása mellett persze a címszereplők is jól nekigyürkőztek szerepeiknek. Fehér Tibor érti Csongort, mi, nézők pedig értjük Fehér Tibor Csongorját, ezt a népmesehősből fokozatosan hétköznapi férfivá érő srácot; érdeme nem kisebb, minthogy reálissá tesz egy irreális alakot. A Pegazusok nem léteznek zenekar énekeseként is ismert Ács Eszter Tündéje viszont moccanthatatlanul dermed bele egy pátoszos tündérkisasszonyba, minden egyes megszólalása pózból indul és pózban zárul. A Tündérország hallhatatlanságát feladó és így emberré váló (Vidnyánszky értelmezésben talán emberré érő) Tünde valahogy félúton lehagyja a színésznőt, aki ezután már csak kullog a szövege után. Az ördögfiak (Olt Tamás, Rácz József, Bakos – Kiss Gábor) jutalomjáték-triója megunhatatlanul pajkos, Szarvas József és Szűcs Nelli Balgaként és Ilmaként olyan otthonosan mozognak szerepeikben, mintha rájuk öntötték volna ezeket az esendő, botladozó, de végig talpraesett és szerethető karaktereket. Nagy Mari Mirigyként pedig nem rémes boszorkányt, hanem egy szeretetéhes öregasszonyt hoz, tele esendőséggel és mélységgel.

Ács Eszter, Szűcs Nelli (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Végeredményben tehát szerethető, érthető, és pláne csongor és tündés Csongor és Tünde született, ami, ahogy a rendező is nyilatkozta, igen derűsre sikerült. Az előadás nyomasztó kulcsjelenete, az Éj monológja csupán egy archív hangfelvétel a szerepet sokáig játszó Lukács Margittól. Főhajtás és egyfajta elidegenítés is ez egyben; egy ilyen környezetben tényleg elhisszük, hogy örülni lehet az éjben.

(2016. március 13.)

A Csongor és Tünde adatlapja itt található.