Egy több mint négy és fél órás előadásnak valamit nagyon kell tudnia ahhoz, hogy megérje a nézők ráfordított szabadidejét.
Nagyjából egy kezünkön meg lehet számolni azokat a magyar rendezőket, akik Vidnyánszky Attila Nemzeti Színházában dolgoztak. Vannak, akik mennének, de nem hívják őket, vannak, akik akkor se mennének, ha hívnák őket, és olyanok is bizonyosan akadnak, akiket azért nem hívnak, mert azt gondolják róluk, hogy úgysem jönnének, ha hívnák őket, ahogy olyanok is, akik azért nem mennének, mert sokan nagyon rossz szemmel néznék azok közül, akik semmilyen körülmények között nem mennének, vagy legalábbis úgy gondolják. Akinek egy kis rálátása van a hazai kulturális életre, egy ilyen bizalmatlansági és árokparti spirálra fel sem kapja a fejét.
Varga József, Bánsági Ildikó, Horváth Lajos Ottó, Lukács András (fotó: Eöri Szabó Zsolt)
Sardar Tagirovsky a független alkotók alternatív színházi helyein létrehozott előadásai után a tavalyi POSZT-on robbant be, Meggyeskert című, sepsiszentgyörgyi rendezése négy díjat is elhozott. Ő az, akit hívtak és ment is. Bármennyire idejétmúltnak hangzik is (főként színházban) a jelző: Tagirovsky metafizikus alkotó. A kifejezés vagy olyan embert jelöl, akinek gőze sincsen, mit akar, de nem igen szeretne földi dolgokkal bíbelődni, vagy olyat, aki pontosan tudja, hogy mit akar: nem szeretne földi dolgokkal bíbelődni. Egy-egy munka alapján talán nem is dönthető el a különbség, tizensok év múlva lesz érdemes erre visszatérni. Ami viszont három rendezése után már most látszik: Tagirovsky nem bíbelődik földi dolgokkal. Nagyon komolyan foglalkozik velük.
A kecskeméti Mulatság kapcsán a rendező korábban egy interjúban arról beszélt, hogy a darabban az élet abszurditása foglalkoztatja, azon a felfoghatatlan tényen keresztül, hogy meghalunk. Nem nagyon tudtam eldönteni, hogy ez blöff-e. De még az előadás után sem, amely viszont egyértelműen nem volt blöff. Sőt. A Meggyeskert szintén a létezés és az elmúlás köreit futja. „Minden üres látvány és illúzió. (…) Az idő elrepül, a pénz elfogy és a cseresznyéskerttel együtt oda a színpad is, amit a belépő színházi kellékesek elbontanak”- írta róla Hajnal Márton. A gondolat a Csehov 6-os számú kórterem című elbeszéléséből készült előadásban sem lett súlytalanabb: „A művel kapcsolatban jelenleg a halhatatlansághoz fűződő viszonyunk foglalkoztat” – mondta a rendező egy vele készült interjúban. Nem igen szokás ilyesmivel hazai színpadokon foglalkozni. Vagy ha igen, akkor sűrű, nyúlós pátosszal, vagy szimpla érthetetlenséggel terhelve, esetleg napi aktualitással feltunningolva. Pedig jó szokás.
Varga József, Horváth Lajos Ottó (fotó: Eöri Szabó Zsolt)
Egy több mint négy és fél órás előadásnak valamit nagyon kell tudnia ahhoz, hogy megérje a nézők ráfordított szabadidejét. Ehhez csupán egy gondolat, ha az még annyira izgalmas és szép is, mint az elmúlás vagy a halhatatlanság, édeskevés. A legcsapnivalóbb előadások mélyén és/vagy felszínén is vannak ilyenek. Általában több is. A 6 tud valamit, amit azok a produkciók nem, kisebb-nagyobb hibái ellenére is képes belevonni minket ebbe a gondolatba. Az előadás idejére, és jó esetben még utána is Csehov 6-os számú kórtermén és a halhatatlanságon gondolkodók közé kerülünk. Mindazzal a nyugalommal és nyugtalansággal, elvontsággal és érzékiséggel, amivel az életen és a halálon való gondolkodás jár.
Az idő időtlenségének az élményét minden különösebben eredeti elem nélkül hozza létre Tagirovsky, az eredmény mégis egy különös világ. Az előadás voltaképpen nem kezdődik el: ahogy elfoglaljuk a helyünket a Gobbi Hilda Színpad nézőterén, a velünk szemben ívben felsorakozó székekre szép sorban érkeznek a színészek. Ahogy Bánsági Ildikó elmondta, „itt nem szerepet játszom, hanem mesélünk”. Az ülőhelyek félkörszerű elrendezése, a szemünkbe mondott, „emberből beszélt” mondatok, a Csehov elbeszéléséről való beszélgetés, a színpadon üresen maradt székek azt az érzetet keltik, hogy mi is résztvevői vagyunk a beszélgetésnek. Ez szintén nem egy színháztörténeti felfedezés, ám ebben az esetben működik.
Balogh Zsuzsanna Eszter, Kriesch Barbara ( fotó: Eöri Szabó Zsolt)
És ami az első felvonást illeti, amiért ez a közösség nagyjából két órán keresztül, megszakítás nélkül működik, az elsősorban a személyesség természetességéből fakad, amit ha nem is mindannyian hoznak egyforma könnyedséggel, de összességében szinte csont nélkül teljesítenek.
Aztán persze vannak szerepek is, amikbe néhányan belegördülnek (ahogy ezt Bánsági Ildikó Darjuskaként teszi), mások bele-belelépdelve lakják be a sajátjukat (miként Horváth Lajos Ottó Raginja, és Farkas Dénes mint Hobotov), megint mások minden nekifutás nélkül ugranak fejest bele (mint azt helyenként Varga József Mihail Averjanicsként vagy Béres Miklós Gromovként teszi). (Horváth Lajos Ottót meggyőző játéka mellett külön is ki kell emelni, mivel Mátray László visszalépése után alig több, mint két hete maradt a próbafolyamatra.) Akárhogyan is történjen, a szerep és a színész személye közti határátbillenések valami furcsa transzállapotot hoznak létre, és innen kezdve minden ebben a színház előtti, színház mögötti önkívületben zajlik.
Béres Miklós, Horváth Lajos Ottó (fotó: Eöri Szabó Zsolt)
Hol idézőjeles, hol konkrét zenével, drámával, emberi természetrajzzal, színházzal, Hamlettel és besúgóival, a megőrülés energikus és mély benyomást tevő színházi közhelyével, sárral, könyvekkel, zongorával, lanttal és falra írt szavakkal, metronómokkal, az első szünetben kvasz kóstolással, hosszan és lassan beavatódunk. Illetve a négy és fél óra kellően hosszú ahhoz, hogy legyenek olyanok is, akik éppen hogy kizsibbadjanak ebből a közös játékból. Ahogy olyanok is vannak minden bizonnyal, akik eleve nem tudnak és/vagy nem akarnak benne részt venni. Az előadás tesz egy karakteres ajánlatot, ám ez az ajánlat ebben az esetben messze nem visszautasíthatatlan.
Béres Miklós, Horváth Lajos Ottó (fotó: Eöri Szabó Zsolt)
A felvonások közti szünetek sem leállások, inkább csak helycserék a mozgásban: a játszók egy kicsit lassabban játszanak, a történet és a mesélés alábbhagy, és mi, nézők bizonytalan-kelletlenül kiszivárgunk a játéktérből. Azonban az előadás a végén tapsrenddel fejeződik be, így a színházi szokásrend végül keresztbe vágja az el nem kezdődéssel elkezdett és a szüntelenséggel fenntartott időtlenséget. Vége van az előadásnak.
Hazafelé azon gondolkodom, hogy vajon kudarc vagy éppen a lényeg az, hogy nem valósul meg az időtlenség délután 6 és este fél 11 között? Igazából még most is ezen gondolkodom.
(2016. március 7.)
Az előadás adatlapja itt olvasható.