Nem látszik a szándék, hogy a sztori túlmutasson önmagán; kapunk viszont egy feszült és izgalmas tárgyalótermi drámát.

Sokszor találkozhatunk komplett diákcsoportokkal olyan színházi előadásokon, amelyek vagy sajátos formanyelvük miatt nehezen követhetőek a tizenévesek számára, vagy a darab nehézsége túlságosan leterheli őket, vagy egyszerűen csak rosszul sikerül a rendezés, és nem csak nekik, hanem az egész közönségnek végtelenül fárasztóvá és unalmassá válnak. Ha utóbbival van dolgunk, úgyis mindegy, de az első két esetben meglehetősen idegesítő a felnőtt néző számára, hogy miközben az előadásra szeretne koncentrálni, folyamatosan megzavarja a diákok sugdolózása, nem ritkán nem is olyan halk beszélgetése, állandó mocorgása, mobilozása és a többi. Ilyenkor legszívesebben pokolba kívánná szerencsétleneket, miközben tudja, nem ők a felelősek azért, hogy nem nekik való előadásra hozták el őket. A tizenévesek színházra nevelése fontos ügy, amelyet egy-két rosszul kiválasztott előadással könnyen tönkre lehet vágni, ha ezek olyan képzetet keltenek bennük, hogy a színház valami rémesen unalmas, sznob dolog.

Crespo Rodrigo, Bábinszki Ágnes, Pilnay Sára, Kaprielian Alexa, Szabó Emília, Lass Bea, Végh Péter (fotó: Szvatek Péter - Jászai Mari Színház, Népház)

Arthur Miller A salemi boszorkányok című darabjának tatabányai diákbérletes előadására a korábbi tapasztalatok fényében félve utaztam le. Március utolsó napja, szép napsütéses délután, a Jászai Mari Színház, Népház előtt gyülekező, gondolom, éppen iskolából szabadult tizenévesek. Még egy magamfajta mániákus színházba járó is el tud képzelni kellemesebb elfoglaltságot, minthogy Miller komoly, komor és nehéz drámáját nézze, úgyhogy fel is készültem a legrosszabbra.

Nem kellett volna.  A kb. 15 éves átlagéletkorú nézőközönség ugyanis az első öt perc kötelező mozgolódását leszámítva feszült figyelemmel, egy pisszenés nélkül nézte végig az előadást.  Ami nem könnyű falat, hiszen tudjuk, hogy Miller a 17. századi salemi boszorkányper történetével valójában az 1950-es évek mccarthysta kommunistaüldözésére reagált, és a közösségi hisztériák társadalomlélektani mechanizmusait ábrázolta.

Kardos Róbert, Bakonyi Csilla, Kaszás Mihály (fotó: Szvatek Péter - Jászai Mari Színház, Népház)

Rába Roland rendezésének éppen az az erénye, ami megnehezíti azt, hogy a Salem Village-ben történtekről szóló előadást többnek tekinthessük, mint ami: jelesül, hogy nem látszik a szándék, hogy a sztori túlmutasson önmagán; kapunk viszont egy feszült és izgalmas tárgyalótermi drámát, amelyet a legjobb krimikhez hasonlóan székünkbe szögezve nézünk végig, még úgy is, hogy pontosan tudjuk, mi lesz a vége. Míg Mohácsi János néhány hónappal ezelőtt egy mohácsisan átírt, monumentálissá növesztett, stilizált és finoman aktualizáló előadást kerekített ki a Miller-műből a Vígszínházban, addig Rába kevés eszközt használva, a történetre és a szereplőkre koncentrálva egy nagyrészt realista produkciót visz színpadra.

A cselekmény és a szereplők motivációinak nagyon alapos megértését és értelmezését sejthetjük a háttérben mind a rendező, mind a színészek részéről, a dramaturgia ugyanis feszes, a feszültség végig fennmarad, a cselekedetek okai mindig pontosan érthetőek, és nehéz a színészek közül erősebb vagy gyengébb teljesítményt nyújtót kiválasztani. Mindenképpen említést érdemel ugyanakkor Kardos Róbert, aki hitelesen adja a kezdetben a hamis vádakat gyorsan magáévá tevő, majd az „igazságszolgáltatásban” résztvevőként a bírósággal szembeforduló Hale tiszteletest; illetve Végh Péter, aki az ártatlanokat hajthatatlanul akasztófára küldő, ítéleteit a nyilvánvaló tények ellenére is fenntartó főbírót formálja meg, olykor a figura humoros oldalát is megvillantva.

Danis Lídia, Áts Gyula, Maróti Attila (fotó: Szvatek Péter - Jászai Mari Színház, Népház)

A rendezés és a színészi játék mindig pontosan talál, kis túlzás, vagy inkább közhelyesség csak a második felvonás díszletében (Reich Dániel) fordul elő: a bíróság termének hátsó falát hatalmas kereszt szeli ketté, ami kétség kívül látványos, de erősen szájbarágós és giccsgyanús megoldás. Egy valósághű tárgyalóterem-díszlet vagy egy csupasz színpad sokkal inkább illett volna az előadás egészéhez.

„Van egy színház Tatabányán!” – írtuk a Jászai Mari Színház, Népház októberi bemutatójáról, a Tartuffe-ről. Hogy tényleg van, azt A salemi boszorkányok is bizonyítja. Tatabánya nincs messze Budapesttől, el lehet utazni. Akár egész iskoláknak is.

(2016. március 31.)

A Salemi boszorkányok adatlapja itt olvasható.