A rendezői fölvetés, még ha kissé direkt is, nem rossz; az előadás átütő erejének hiányát máshol kell keresnünk.

Tavaly ősszel a Belvárosi Színház színpadán mutatták be a Száll a kakukk fészkére című Ken Kesey-regény színpadi változatát, Znamenák István rendezésében, fél évvel később pedig a székesfehérvári Vörösmarty Színház vette elő Horváth Csaba dirigálásával. Az Orlai Produkció előadásáról annak idején azt írtuk, jófajta kommerszként definiálja magát, mégis átélhetően beszél a hatalomról és a kiszolgáltatottságról – éppen ezért a tavalyi év legfontosabb 40 előadását bemutató listánkon is helyett kapott. A székesfehérvári változat viszont egyáltalán nem definiálja magát kommerszként, ami a rendező személyét nézve nem is meglepő; a hatalomról és a kiszolgáltatottságról viszont annál inkább beszélni kíván.  

Hogy Kesey egy elmegyógyintézet bemutatásán keresztül végső soron a hatalmi elnyomás mechanizmusáról kívánt számot adni, Horváth Csaba egy percig sem kívánja rejtegetni: a háttérben hatalmas drótkerítés, mintha csak a déli határzár egy darabja lenne, a színpadon pedig öt ketrec, tetszés szerint tologathatóan, pörgethetően, ki hogy szeretné. Antal Csaba díszletét látva egy percig sem lehet kétséges, hogy a bolondokháza csak álca, valójában szabadságuktól megfosztott embereket látunk, akik Ratched nővér puha diktatúrájában élik mindennapjaikat.

Fotó: Horváth Gábor

Ez a diktatúra csak a végső esetben alkalmaz erőszakot; inkább arról igyekszik meggyőzni alattvalóit, hogy az alávetettség, a szigorú fegyelem, az önálló döntéstől és cselekvéstől való megfosztottság őket szolgálja, mert nekik mint felelőtlen gyermekeknek csak ártana a szabadság. Egy despotizmus éppúgy lehet gondoskodó, paternalista, az állampolgárokat infantilizáló, mint direkt és erőszakos elnyomást alkalmazó; sőt, egyesek szerint az előbbi még rosszabb is, mivel utóbbi csak az ellenállás külsődleges formáit igyekszik elfojtani, de az ember lelkét és szellemét nem uralja, míg ez magát az emberi bensőt támadja meg, és a szembeszegülés magvát is kiirtja.

Ratched nővér gondoskodó despotizmusát addig nem is veszélyezteti semmi, amíg meg nem jelenik valaki, akinek még van önálló akarata, akit nem lehet gyermekké tenni, és aki az elnyomottakat ráébreszti valódi helyzetükre. R. P. McMurphy a rendszer alapjait támadja, ezért csak idő kérdése, hogy a főnővér hatalmi gépezete bedarálja.

A rendezői fölvetés, még ha kissé direkt is, nem rossz; az előadás átütő erejének hiányát máshol kell keresnünk. Első körben mindjárt a tér túlzott nagyságát emelhetnénk ki: hiába az öt, kerekeken guruló ketrec, amelyek képesek elfoglalni a színpadot, a színészek maguk nem tudják betölteni a teret. A jelenetek viszonylag kis területen játszódnak, a nagy színpadot nem sikerül belakni, így ami egy kisebb térben hatásos lehetne, itt elveszik.

Fotó: Horváth Gábor

Másrészt Horváth Csaba nehezen tudja eldönteni, hogy milyen stílusban játszassa végig a színészeit. Koreográfusként és a Forte Társulat vezetőjeként alapvetően a tánccal stilizált játékmód jellemzi rendezéseit, de egy vidéki város színházának nagyszínpadán másfajta nézői elvárásoknak kell megfelelnie, továbbá prózai társulattal kell együtt dolgoznia, így itt ezt következetesen nem alkalmazhatja. Az eredmény ezek után egyfajta furcsa hibrid lesz, ráadásul ebben a két felvonás is eltérő képet mutat: míg az elsőben alapvetően a realista stílus az uralkodó, a másodikban egyre jobban átveszi a szerepet a mozgással létrehozott stilizáció.

Az egységes stílus hiánya miatt a különböző mozzanatok nem érnek össze, így az egyes megoldások kissé ötletszerűvé válnak. Ilyenre példa a hangosbemondóról szóló zene női kórusénekkel való imitálása, vagy a ketreccel dodzsemezés McMurphy és Bromden törzsfőnök elektrosokk-terápiájának jelenetében – hogy ezek milyen funkciót nyernek az előadás egészében, nem derül ki. Ugyanakkor jól eltalált jelenetekkel is találkozunk: igazán ötletes és humoros például a lufival zajló kosárlabdameccs, ahol az intézet lakói Monty Pythont megszégyenítően hülye mozgásokat adnak elő.

Fotó: Horváth Gábor

Végül kénytelenek vagyunk megemlíteni, hogy a három főszerep közül kettőben nem születik átütő alakítás. Sághy Tamásból hiányzik az a karizma, ami akár csak megközelítőleg olyan hiteles McMurphyvé tenné, mint amilyen Jack Nicholson volt Forman kultikus filmjében; és Varga Gabriella Ratched nővérében sincs meg a dermesztően hűvös szigorúságnak és az anyáskodó negédességnek az a különös elegye, amely ennek a figurának az erejét adja. László Zsolt színészi kvalitásait nem kell bemutatnunk, Bromden törzsfőnökként azonban nem nyílik lehetősége eléggé markáns és összetett játékra: míg az első felvonásban jobbára jelentőségteljesen söpröget, a másodikban leginkább az Ökrös Csaba zeneszerző által komponált rituális hangsorokat énekeli.

A Száll a kakukk fészkére végül is megtörténik a színpadon, de hogy miért került oda, arra az előadásban nem találunk választ. A színpad hátterében álló kerítés mintha a színpad előterét is uralná: az így ketrecbe zárt előadás inkább csak érdekes játék, mint egy nekünk bármit is mondó, átélhető történet.  

(2016. április 5.)

A Száll a kakukk fészkére adatlapja itt olvasható.