Nem gondoltuk volna, hogy a Hamlet tud ennyire követhető, élvezhető, akciódús és izgalmas lenni.

Hogy mi mindent csináltak már meg a Hamlettel, ez ügyben még találgatni is fölösleges, mert nagyon valószínű, hogy tényleg mindent, és ezt a mindent is már többször húzták elő a cilinderből azzal a büszke vigyorral, hogy ez az első ilyen Hamlet. Hogy ki találta ki az utolsó eredeti Hamlet-feldolgozást, talán fölösleges is feszegetni, inkább abból a kínosan nyilvánvaló szempontból kéne vizsgálódni, hogy színházba nézők, nem pedig a Guinness-bizottság ítélő bírái járnak, az ilyenség helyett inkább a milyenségre lenne érdemes fektetni a hangsúlyt. Horgas Ádám Hamlet-rendezése ízig-vérig a közönségnek szól és a közönséggel számol, mindemellett viszont olyan bátran fordítja ki az eredeti drámát és az arra épülő Hamlet-hagyományt, ahogy maga a szöveg diktálja.

Fotó: Csicsely Zoltán

Hisz a megtörhetetlen, mágikus hagyományon túl azért is kerül elő időről időre a Hamlet, mert a drámairodalom egyik legjobb és legösszetettebb műve, így igen alkalmas az átértelmezésre: jelen esetben egy igen szórakoztató posztmodern komédiának szolgált alapanyagául. Horgas Ádám Hamletje egy Fortinbras királynak előadott Hamlet, tehát egy jó kis előadás az előadáson belül: az alapszituáció a dán királyfi által megrendelt vándorszínész-társulatra épül, akik Fortinbras valamennyi említésekor jó mélyre ereszkedve hajbókolnak, és végig úgy játszanak kifele, mintha az életük múlna rajta. Maga az előadás ugyanis a társulat közérdekű közleményével indít: a szűkös anyagi keretek miatt csak négy színész fogja játszani az előadást, viszont jó néven vennék az esetleges állami támogatásokat, hisz igen sokoldalú repertoárral rendelkeznek - s itt Szirtes Balázs Polonius szövegét bátran átvéve és felduzzasztva, sziporkázva sorolja fel a tragédia, komédia, pásztorjáték és történelmi dráma kifejezések összes lehetséges kombinációját. Tehát egy aktuálpolitizáló, műnemi kereteket feszegető, átértelmező és színészi bravúrra építő előadás alapját fektette le Horgas Ádám ezzel az alapszituációval; erre pedig egy majdnem tökéletes produkciót épített.

Ez a kifele játszó, frusztráltan egyik szerepből a másikba loholó színjátszás végig megunhatatlanul szórakozik önmagával: Szirtes Balázs van, hogy egyszerre játssza Poloniust és Ophéliát is, mindegyik szereplőnek van egy saját, jellegzetes kiegészítője (korona, koszorú, szakáll, stb.), amit a levegőben tartva könnyen tudja ábrázolni, hogy az adott karakter jelen van. Ennek a trükknek aztán ezerféle, de sosem ugyanolyan verzióját látjuk, a kimeríthetetlen önmagára-licitálásától viszont mégsem fullad ki az előadás.  Szimbólumok ügyében amúgy is bővelkedik Horgas Ádám rendezése: a francia kártya kőr-káró-treff-pikk négyese szerint különíti el a különböző érdekcsoportokat. Hamlet mellkasára a darab kezdetén kőr (tehát szív) embléma lóg, majd frappáns módon, a darab elejére helyezett Yorick-jelenet alatt megfordítja ezt a rikítópiros szívalakot, hogy elkomorulását ezentúl a pikk (fekete levél) csapat színeiben intézze. A minden-lében-kanalak (Rosencrantz és Guildenstern, Polonius, katonák, stb) káró-színben tündökölnek, a „gonoszoknak” (Claudius) pedig a treff jutott. A vetített háttéren szintén francia kártyákat látunk, királyokat, ezeket ide-oda csúsztatva kapunk egy  finoman adagolt ízelítőt a Hamlet-történetet mozgató nagyhatalmi politika hangulatából is.

Fotó: Csicsely Zoltán

A másik, elvitathatatlan érdeme a pinceszínházas Hamletnek, hogy úgy húztak belőle az alkotók, ahogy ehhez a komédiához illett: egy  követhető, hollywoodi-egyszerűségű dramaturgiai ívre fűződik fel a szövevényes Hamlet-sztori, ahol a rengeteg monológ helyébe a pörgős, feszes cselekmény és tűéles dialógusváltás lépett. Nem szeretnénk a lelkünk mélyén szunnyadó irodalomtörténészt megsérteni, de állíthatjuk: nem gondoltuk volna, hogy a Hamlet tud ennyire követhető, élvezhető, akciódús és izgalmas lenni.  A húzás mellett markáns rendezői döntések teszik még egyértelműbbé a történetet: a klasszikus „nagy kérdések” Hamlet őrültségéről, Polonius szerepéről, Gertrudról, Claudiusról mind határozott választ kaptak. Hamlet eleinte nem őrült, de aztán mégis elborul az elméje, Polonius kevésbé ármánykodó aljas udvaronc, mint túlvezérelt furkálódó apa, Gertrud mindig az erősebb oldalára áll és a nemes gondolatok helyett az érdekei foglalkoztatják, Claudius pedig gonosz és kész. Ebbe a komikus, önmaga „előadástudatával” játszó produkcióba mégis tökéletesen illenek az egyszerű válaszok: a szellem egy ilyen kelekótya, de törekvő társulatnál nyilván egy félig félrecsúszott lepedő alatt hörgő színész képében fog megjelenni, de mivel végig tudatosan játszik az önreflexióval, ebből is sokkal több születik, mint egy egyszerű megoldás.  

Kivetnivalót egyedül a színészi játék kelt: egy pillanatok alatt szerepet cserélgető színész nagy kihívás elé állítja magát, még abban az esetben is, ha az előadás sokszor az egyszerű megoldások felvállalására építi koncepcióját. A legfőbb probléma az, hogy maguk a színészek is sokszor egyszerű megoldásokat alkalmaznak: egy-egy karaktert a poénra, a szövegre, a szituációra bíznak, gesztusokkal, kidolgozottsággal nem támogatják meg, ez viszont sajnos kevés. Egyedül Szirtes Balázs az, aki él a brillírozás lehetőségével, bármelyik szerepet is hozza, fergeteges, hisz a részletek, az apróságok olyan gazdagságát mutatja fel, amit sem Gerner Csaba szabógyőzős keménylegénykedése, sem Juhász Réka itt-ott feledésbe merülő játéka nem tud megugrani. A legnagyobb csalódás pedig Jaskó Bálint, aki nem cserélget szerepeket, egyedül Hamletet alakítja, viszont ennek ellenére is erőtlen, sokszor fals és küszködik a színpadi jelenléttel.

Fotó: Csicsely Zoltán

A darab Hamlet már-már giccses, túl hősies halálával zárul (és ezt mind-mind pozitív értelemben tessék érteni!), az állami támogatásokat megítélő Fortinbras már nem csörtet be zárásképp. Még a meghajlás is az előadás része egy ideig, hisz még párat hajbókol társulatunk a támogatásokat szűkmarkúan mérő király felé. Igazán nem akarunk beleszólni ügyes-bajos dolgaiba, de ezután a Hamlet után nem hisszük, hogy hezitálnia kéne: ami jár, az jár.

(2016. április 9.)

A Hamlet adatlapja itt olvasható.