A gyakori összekacsintás, az aktuálpolitika legelemibb szinten való felmutatása és kiröhögése megerősíti a sztereotípiákat, anélkül, hogy lényegében megkérdőjelezné azokat.
Első jelenet. Egy sakktáblára emlékeztető padló, közepén egy szék, rajta Kovács Krisztián ül szemben a közönséggel. Primitíven és ingerülten szid valakiket, először azt hiszem, minket, nézőket, de hamarosan kiderül, hogy egy kamionsofőrt alakít, aki a teherautójára felmászó menekülteket átkozza. A menekültkérdés a színházban nem egészen újdonság (lásd a Studio K Határaink című előadását vagy Mundruczó Téli utazását). Ami itt azonban az első pillanattól kezdve más, hogy Scherer Péterék érzékenység vagy árnyaltság helyett, magukhoz híven, a humor felé billentik a mérleget. És nem csak a menekültekről van szó, hanem a médiáról, a CSOK-ról, a határon túli magyarokról, a földönkívüliekről zagyváló celebről és így tovább. A poénok nem mindig eredetiek vagy különösebben ütősek, de az egymás után pörgetett jelenetek és a gyakori, lekenyerező interakciók (például pálinka osztás) legalábbis végignézetik magukat.
Scherer Péter (fotó: Mészáros Csaba)
Ugyanis - ahogy a cím is utal rá - egy esztráddal van dolgunk: rövid, önálló és gyakran zenés jelenetek követik egymást, a nézővel való interakció pedig szinte folyamatos. Scherer Péter rendező az egyetlen, aki színpadra lépve nem váltogatja a szerepeket: az előadás adott pontjain Csányi Vilmost idéző gondolatokat oszt meg például a médiafogyasztásról, az agresszióról vagy kultúránk elvesztett játékosságáról. Ezek alapján például az emberiség nem egy agresszív faj, hiszen képzeljük el, hogy majmokat zsúfolnánk össze valamelyik buszon két végállomás között: a többségük valószínűleg soha nem jutna már le a járműről. Az elhangzottak laza kapcsolatban reflektálnak a többi részre, amelyekben a színészek van, hogy csak elénekelnek vagy elmesélnek valamit, és van, hogy egy rövid jelenetet is láthatunk.
Parti Nóra, Katona László, Mucsi Zoltán, Molnár Gusztáv (fotó: Mészáros Csaba)
Mucsi Zoltán megvillantja komolyabb arcát, amikor kisfiúként az álmait sorolja, de az igazán emlékezetes szereplése az, amelyben egy nagypapát alakít, aki bébinek álcázza magát, hogy családja megkapja a három gyerek után járó CSOK-ot. Katona László bamba figurái kevésbé meglepőek és érdekesek, ahogy Parti Nóra is szinte kizárólag buta szerepekben tűnik fel. Molnár Gusztáv és Kovács Krisztián átváltozásai azonban nem kevés virtuozitásról tesznek tanúbizonyságot.
Valahogy ilyen felemásan oszlanak meg a jelenetek is. A valóságot kizáró szerkentyűket hirdető reklámparódiák már-már kínosan fantáziátlanok, a zenei betétek ellenben viccesek és erősek, egyetlen színészre sem lehet panasz énekhang tekintetében. Az utolsó, hosszabb jelenet egy valóságműsort ábrázol. Határon túli magyarok versengenek az állampolgárságért: van itt mindenféle fizikai próba, magyaros öltözködési verseny és műveltségi teszt, valamint pálinkaosztási verseny. A jelenet jól példázza az egész előadást: kicsit túlírt, kicsit improvizációra emlékeztetően esetleges, a poénok pedig egy idő után eltávolodnak az amúgy sem árnyaltan bemutatott társadalmi kérdésektől, és hozzák a Scherer-Mucsi páros által fémjelezett bohóckodást. A közönség azért nevet és élvezi, hogy többeket felhívnak a színpadra.
Molnár Gusztáv, Kovács Krisztián, Katona László, Mucsi Zoltán, Parti Nóra (fotó: Mészáros Csaba)
Pedig egyáltalán nem biztos, hogy ez a jó magatartás. Az előadás témájában ugyan kiemeli a látszat és a valóság, a meggyőzésnek való ellenállás és az emberi kapcsolatok fontosságát, szóval mindazt, amit egy kedves, rózsaszín utópiában elvárnánk, de pusztán túlzásokra és gúnyolódásra építő gegekre alapozva ezek az elvek üresek maradnak. A gyakori összekacsintás, a mélyszegény csaló, a korrupt hivatalnok, a magyarságára büszke határon túli, az aktuálpolitika legelemibb szinten való felmutatása és kiröhögése megerősíti a sztereotípiákat, anélkül, hogy lényegében megkérdőjelezné azokat. Ha egy előadás, ami társadalomkritikaként hirdeti magát, csak odáig jut, hogy a szereplők hosszan, meztelen fenékkel ülnek egy főzőlapon, afféle modernkori Dózsa Györgyként, akkor bármennyire is jópofán csinálják, arcunkra fagy az idétlen vihogás.
(2016. április 4.)
Az EztRád adatlapja itt található.
